Kadencia

Nem kevés kíváncsiság övezte a Zeneakadémia Nagytermének 2025. február kilencedikei koncertjét. Egyrészt ezen a napon szervezte meg a Liszt Ferenc Egyetem ,,A Tehetség Napja” elnevezésű nyílt napját, amelyen mind hallgatói koncertek és előadások, mind nyilvános tanórák helyet kaptak. Ennek a rendezvénynek zárókövét és egyben csúcspontját a Zeneakadémia együtteseinek idei első koncertje alkotta, ahol az egyetem hallgatóiból összeállt szimfonikus zenekart Ménesi Gergely vezényelte. Nemcsak az egyetemi élet bemutatásának betetőzését jelentette az esti koncert, hanem ugyanannyira volt apologetika, védőbeszéd is az egyetemi oktatást érintő vádakkal szemben. A mostanában elhangzó kritikák középpontjában ugyanis a zeneakadémiai képzések egyre alacsonyabb értékűnek titulált színvonala áll, melynek alapját nem kevésszer légből kapott vagy épp eltorzított információ szolgáltatja.

Ez alatt a kettős teher alatt adott olyan hangversenyt a hallgatói együttes, hogy azt minden szempontból megirigyelhette volna bármelyik élvonalbeli, hivatásos zenekar. Mindehhez hozzá kell tenni, hogy a legtöbb, egyetemi hallgatóból összeállt zenekarnak jellemző betegsége a szétszórtság és összeszedetlenség; hiszen az egyetemi életen belül csak kis részét képezi tanulmányaiknak egy-egy hasonló projekt, melynek sikerültsége semmiben nem befolyásolja a hallgatók által felvett kreditek teljesítését. Ezzel szemben a hallgatók becsületességéről de leginkább hivatástudatáról tett tanúbizonyságot az etsre megalakult szimfonikus zenekar hangversenye, melynek keretében egy összeszedett, intonációjában stabil, zenekari hangzásában pedig egészen meghökkentő játéknak lehettünk fültanúi. 

A műsor első részében Joseph Haydn G-dúr,,Üstdobütés” (Hob.I:94) szimfóniája és Weiner Leó 5. divertimentója (op.39, ,,Magyar impressziók”) csendült fel. A jól ismert szimfóniában az összehasonlító kritika számíthatott és később találhatott is kapaszkodóra: miben tud majd újat mondani, milyen más oldalát mutatja majd be a zenekar a sokszor hallott műnek, melyben főleg a vonóskar tudta megcsillogtatni nemcsak a szeparált, egyénenként változó hangszerjártasságot, hanem az együtt muzsikálás, egy húron pendülés feladatának virtuozitását is. Ezt a fajta kihívást a fúvóskarnak Weiner hangulatos és látványos darabja jelentette. A koncert második felében a figyelem középpontjába az egyetem névadójának tanszaka szolgáltatta a kitűnő zongoristát, aki Beethoven 5. Esz-dúr (,,Császár”) zongoraversenyét szólaltatta meg.

A műsorban a Haydn-szimfónia képezte a hangversenynek azt a részét, melyben a zenekar egységessége, összhangzása és organikussága leginkább megmutatkozhatott. Ez az organikusság elsősorban a vonósok vonatkozásában emelendő ki: a szervesen, folyamatos imitációs humorral átszőtt zenei anyaguk jól beállított hangzásarányt és koncentrált, egységes játékot követelt tőlük. A vonóskar az eléjük támasztott feladatoknak magabiztosan megfelelt. Mégis, valószínűleg a mű a koncertprogramban és az egész napot felölelő programsorozatban elfoglalt helye miatt, a haydni ,,zenei történetmesélés” annyira komoly hangvételű lett, olyan epikus pózt vett fel, hogy humora, öniróniája és kedvessége majdhogynem elveszett az interpretációban. Így mintha egy robosztus, mennydörgő prófétát hallgattuk volna egy szellemes és haragjában is mindig jóságos történetmesélő helyett. 

A szimfónia első tétele (Adagio ⎼ Vivace assai), ⎼ mely talán a legnehezebb technikai szempontból, ⎼ kicsit sietősre sikerült: az egész zenekar egységesen hajlamos volt az ütemegyek elé kerülve lecsípni az azt megelőző ütem végét, ezáltal nyugtalanná, kissé rohanóssá téve a tételt. Zeneileg mégis koherens és kerek tudott maradni az előadás, a zenei ívek átgondolt és jól érthető tagolása miatt. Ezen a ponton a hegedűket kell kiemelnünk, akik az egész tétel ⎼ és majdhogynem az egész szimfónia ⎼ magját jelentették, és akiknek egységessége, tiszta intonációja és kellően szólisztikus, de a szólamot nem leuraló hangja azt az alapot biztosította, melyre biztonsággal támaszkodhatott a többi vonós szólam és a fúvóskar.

A második, talán az egész haydni életműben legismertebb Andante tételben szinte tragédiává duzzasztott drámaiságot hallhattunk, ami ugyan a többi tételben is jelenlévő komolyságra rímelt, mégis furcsán állt annak a zenei anyagnak, melyben a szerző saját magát parodizálja azzal, hogy a lehető legegyszerűbb zenei gondolatokat látszólag a lehető legügyetlenebbül fejleszti tovább, az egészet persze mégis egy nagy idézőjelben tartva. A zenekar mégis olyan dinamikai sávot járt be, hogy annak virtuozitása és zeneisége képes volt elfeledtetni velünk, hogy valójában a dráma itt csak vicc. A kérdés azonban megmarad: ez a fajta olvasat helytálló-e? Az Andante tétel indulásában a vonós pianissimo olyan hátborzongatóan halk volt, hogy a tuttiban felhangzó, a trombita- és kürtszólamok által stabilan megtámasztott forték kemény, de keménységükben is egészséges, meleg hangképe az egész szimfónia tételmondatává fogalmazta a lassú tételt.

A vonósnégyesekből ismert, Haydnre jellemző menüett-fogalmazásmódban humorosan, vagy korának társadalmi helyzetével való tudatos szembefordulásként, de csírájában mindig ott lappang a csiszolatlan, mégis nemes egyszerűség. Általában elég egyértelműen feltűnik, hogy mikor csavar egyet a népinek tűnő, tenyeres-talpas dallamaival a felsőbb osztályok tagjainak orrán, és mikor válik belsőséges, ugyanakkor könnyed tánccá. A 94. szimfónia Menuet. Allegro molto tétele kapcsán valahol a kettő között lehet az igazság, a mű drámai interpetációja az addigi érzelmi intenzitást folytatva már-már harciassá vált. Talán csak a zenekari hangzás szeretetteljes melegsége ellensúlyozta ezt a kissé túlzó karaktermegformálást: a trombiták, kürtök, fagottok és csellók tudtak olyan medret keríteni a harmadik tételnek, melyben a szinte kíméletlen dinamikai váltások olyan keretben maradtak, melyek nem lógtak ki egy 18. századi szerző fogalmazásának eszköztárából.

A negyedik Finale. Allegro molto tétel tudta leginkább elfoglalni az addigi dramaturgiai szerkezetben megtervezett helyét. Ujjongó vidámságát és felszabadult felkiáltásait a zenekar minden szinten meg tudta formálni, a virtuóz tempó és szólamanyag nehézségei ellenére sem lett botladozó, vagy feleslegesen kitágított a zenei idő. Ezzel a tétellel zárta le a zenekar egy elgondolásában szokatlan, de a koncertkörülmények közt elfoglalt helyzetének szemszögéből érthető Haydn képet, melyben az együttes vonós szekciója olyan helytállást mutatott, amilyet ritkán hall az ember a Zeneakadémia Nagytermében.

Weiner Leó 5. diertimentójában a fúvóskaré lett a főszerep, mely a klasszikus szimfónia után, majdnem duplájára nőtt. Az első, leghosszabb tételben végérvényesen a klarinét ragadta magához a szót és kezdett egy hosszú és nehéz szólóba, mely kifejezetten sok zeneiséget igényel, hogy ne fulladjon érdektelenségbe a szokatlan, sokszor népies hangszereket és motívumokat is megidéző dallam. Eszenyi Zsombor volt a zenekar első klarinétosa, akinek játéka a legnagyobb klarinétosok hangjával vette fel a versenyt, és aki miatt még sokáig fognak pirulni a Zeneakadémián fellépő klarinétosok. De ki kell emelnünk a következő, rövidebb négy tételben brillírozó piccolót és fuvolát, amik nemcsak egymás, de a zenekar hangképéhez is mindig kitűnően tudtak alkalmazkodni mind dinamikailag, mind hangszínükben, rezonanciájukban. Az két oboista is szót érdemel, hiszen dús hangjuk az olyan ritkán hallható oboahangokhoz tartozik, mely mindig újra az ember szívébe lopja a sokszor bosszúságot okozó hangszert.

A koncert zárószámaképpen, és talán nemcsak az egész nap de a teljes apologetika konklúziójaként hangzott fel Beethoven 5. zongoraversenye Rozsonits Ildikó szólójával. Rozsonits játéka minden szempontból makulátlan volt, könnyedsége nem fordult finomkodásba. Hogy játéka hogyan tudott szinte csak pasztellszínekkel sokszor egészen tragikussá vagy éppen hősivé válni, az annak a nagy fegyelemnek volt köszönhető, ami minden zenei ívet megtartott, csak azokat éppen egészen áttetszővé, elegánssá formálta át. A legnagyobb kérdés persze már a zongorista első hangjai után felmerült: alkalmas-e Beethoven zenéje az ilyen gyengéden szenzitív játékra? Rozsonits Ildikó zongorázása jóllehet nagyban különbözött a megszokott, szinte kötelezővé tett Beethoven-hangtól, a zongorahang áthatóságát és helytállóságát mégsem kérdőjelezte meg semmi. Sajnos a zenekar nem követte hangvételében a szólistáját, sőt talán a legkarakteresebb beethoveni zenekarhangzást szólaltatta meg. Ez a szakadék a két műolvasat között okozta azt a zavart, aminek fényében a zongorista interpretációja tűnhetett fel furcsábbnak, első hallásra talán szegényesnek. Erről azonban szó sincs. Ha a zenekar elhalványította, elérzékenyítette volna fogalmazásmódját, talán olyan arcát ismerhettük volna meg Beethoven zenéjének, mely ismeretlenségében is helytálló és teljes lehetett volna. A hangképek közötti szakadék valószínűleg a legnagyobb igyekezet ellenére sem tűnhetett volna el teljesen: a zongorán megszólaltatható, nem ellaposodó pasztell fogalmazás a zenekar hangszerelésének sajátságai és szólamainak karakterisztikája miatt nem tudott volna élő és izgalmas maradni. Emiatt talán a zongoristának is pár lépést kellett volna tennie a zenekar felé, egy-egy mélyebb tónust belekeverve játékába, hogy Rozsonits Ildikó Beethoven-képe még élesebben és szilárdabban artikulálódhasson.

A zongoraverseny kétarcúsága ellenére olyan képet festett Rozsonits Ildikó zeneiségéről, technikai felkészültségéről és a zenekar sűrű, szép hangzásáról, stabilitásáról, amely nemcsak beleillett a zeneakadmémiai képzés védőbeszédének, de a fellépők zenei érzékenységét is bizonyította.

Rozsonits Ildikó ráadásnak először Rachmaninov op. 39 no. 5 esz-moll, majd Ligeti 13. ,,Ördöglétra” című etüdjét játszotta. Mindkét műben fölényes virtuozitása és értelmező olvasata keltett csodálatot, különösen a Ligeti-darabban, mely a zongorairodalom legnehezebb zenei és technikai művei közé tartozik.

A Zeneakadémia Együttesei című sorozat első 2025-ös előadása olyan ívet indított el, amely után a készülő projektek zenei megvalósításához magas és lelkes várakozást fűzhet a közönség.