Kadencia

Furcsa választás volt Bernd Alois Zimmermann Photoptosisával kezdeni. Egyfelől persze érthető, hiszen a koncert második felében Mahler Dal a Földről című ,,szimfóniája” hangzott el. Ez a grandiózus mű már eleve hatalmas létszámú zenekart követel, amihez, ha már lehetőség van rá, a legpraktikusabb szintén egy hasonlóan hatalmas együttest felvonultató darabot választani. De azt talán még az előadók is érzékelték, hogy mennyire kilóg a műsor egész lelkületéből Zimmermann darabja: miután véget ért, és már a zongoraversenyhez is kitolták a szólóhangszert, hosszú percek teltek el csendben. Ezeknek a perceknek − visszagondolva − felbecsülhetetlen értékük volt. Az alapvetően homogén, ugyanazt elmondó, szinte fecsegő és dinamikatartományában az elképzelhető legnagyobb fortét is felvonultató 1969-es mű nemcsak hangerejében különült el a többi darabtól, hanem a liszti és mahleri befelé fordulás, az intim mélységek küzdelme és leginkább az érzékenység voltak azok vonások, amikkel hol szándékosan, hol öntudatlanul fordult szembe a zimmermanni kompozíció.

De még így sem lehet elmenni amellett, hogy az egyébként nem túl hálás előadást nemcsak vállalták, hanem a vállaláson túl zeneileg és technikailag is elképesztő minőségben szólaltatták meg a helyzete miatt (biztosan) mostohává lett, huszadik századi kompozíciót.

Az ezután eltelt csendben a legszebb hangja a zongorának volt. Minden irónia nélkül az, hogy a közönség tudott ,,pihenni”, vagy legalábbis az ingerküszöbe pillanatról pillanatra csökkent, nagyon hasznos volt. És hogy ebben a néma böjtölésben láthattuk a zongorát, szintén annyian volt fontos, hogy majd valóban a zongora csöndjéhez igazítsunk minden dinamikai változást, minden hangot, ami megtöri a csöndet.

Ha egy zongorista Liszt Ferenc műveit tűzi műsorára, mára már sajnos mindig fennáll annak a veszélye, hogy a szó szoros értelmében csak a hangokat fogja eljátszani a művész. Liszt művei hatványozottan ki vannak téve annak, hogy az egyébként is az egyre kevésbé értékelt muzikalitás és alázat teljesen eltűnjön belőlük. Ennek az a magyarázata, hogy Lisztben van mit játszani, és ezt lehet látványosan, látványosabban és még látványosabban is. Mégis, minden csillogó sziporkázás mögött a liszti zenében mindig ott van valami felfoghatatlanul komplex és beláthatatlanul nagy érzésvilág, kifejezőerő. Csak kevés zongorista jut el oda, hogy a zenei szövet csillogásának tükörsima megvalósításán túl meglássa, megértse és meg is formálja Liszt zenéjét. Csak kevesek veszik észre, hogy fecseg a felszín, és hallgat a mély.

Várjon Dénes ezek közül a kevesek közül való. Liszt A-dúr zongoraversenyében egy egészen más versenyművet fedezhettünk fel, egy olyat, ahol a küzdelmeket nem az egymásnak csapódó kardok döntik el, hanem a minden emberben ott élő remény és reménytelenség. Semmi látványoskodás nem volt Várjon játékában, és azon kívül, hogy ez már önmagában is megemlítendő, a szó virtuóz értelmében is lenyűgöző maradt az interpretálása.

A legtöbb mintha mégis a ráadásból derült volna ki. Várjon a Villa d’Este szökőkutjait játszotta, de nem a ráadásdarabot, hanem a Zarándokévek harmadik darabját hallhattuk, annak minden drámaiságával és a gyöngyöző felszín alatt lüktető küzdelmével.

A szünet után sajnos azzal az előítélettel kezdtem el hallgatni Mahler művét, hogy szinte alig akad olyan énekesnő, aki meg tud küzdeni ezzel a monumentális kompozícióval. Azt hiszem, ilyen nagyot még sosem tévedtem. Vörös Szilvia minden várakozást felülmúlt. Az embernek mindvégig az volt az érzése, mintha Mahler az ő hangjára, hangjának drámaiságára és kifejezőerejére írta volna a darabot.

A tenor szólista, Bernhard Brechtold szintén remekelt, hangjának és zeneiségének elismertsége kétségtelenül indokolt; énekes partnere mellett mégis néha szikárnak hatott.

Összességében kijelenthető, hogy olyan világszínvonalú előadást hallhatott a MÜPA közönsége március huszonkilencedikén, amely még a legjobb felvételekkel is felveszi a versenyt.

Ehhez szükség volt az eddig nem említett Concerto Budapestre, ami ma már minden kétséget kizáróan a főváros (ha nem Magyarország) vezető zenekara. Mind a Zimmermann-műben, mind a Liszt-zongoraversenyben brillíroztak, de a Dal a Földről zenekari megvalósítása félelmetesen nagyszerű volt. Ahhoz, hogy csak megközelítőleg érzékeltetni tudjam, milyen is volt a koncert, szinte mindenkit ki kéne emelnem a zenekarból, aki játszott.

Keller András, az est karmestere mind a három műben úgy tudta beállítani a zenekart, hogy az ne szolgáljon mást, mint a tiszta zeneiséget és a kompozíciókból eredő értelemet. Ehhez az első darabnál az elképesztő fegyelem, a versenyműnél a tartással megerősített alázat és alkalmazkodóképesség, az est zárószámában pedig a szinte felfoghatatlanul érzékeny zenei szövetgondozás járult hozzá, tette lehetővé a legnagyobb fokú műolvasati hitelességet.

Aki ott lehetett a koncerten, az egyetértene azzal, hogy még nagyon sok mindenről lehetne és kéne is írni, azonban ennek szavakba öntése lehetetlen feladat.