2025. április tizenhetedikén hallgattam meg a Müpában a Budapesti Fesztiválzenekar háromnapos koncertsorozatának zárókoncertjét. A hangverseny körül nagy volt az izgalom. Két világsztárral lépett színpadra Fischer Iván zenekara. A karmester Andrés Orozco-Estrada már elismert, keresett és valóban kiváló karmester. Nem is nagyon számíthattunk csalódásra a zenekar arányait illetően.
A másik világsztár María Dueñas hegedűs volt, akit lassan már egy éve hordoz tenyerén a Deutsche Gramofon.
A program is ígéretesnek tűnt. A spanyol hegedűművész és a kolumbiai karmester a műsor első felében a déli hevességben született műveket tűztek műsorukra. A koncert második felében pedig a koncertteremben ritkán hallható Berlioz Fantasztikus szimfóniája hangzott el.
A nyitószámként elhangzó Castelnuovo-Tedesco darab ismeretlenségének helyességét nem az én részem megítélni, de talán erről többet nem is mondanék.
Lalo Spanyol szimfóniája volt az első félidő zárószáma. Az öt különböző tételből álló szimfónia tulajdonképpen egy hegedűverseny. Az első tételben a húrok közé csapó művésznő meghökkentő hevességgel indította el a versenyművet. Sajnos ugyanígy meghökkentett az is, hogy a darab végére érve ugyan ott álltunk, mintha el sem indultunk volna. Ez a mozgás nélküli száguldás alapvetően Dueñas hangképzéséből adódott. Nagyon sok hangot játszott el, és egyet sem engedett el úgy, hogy meg ne vibrálta volna. Ez a folyamatos vibrálás először csak egy fénykorán már másodjára túljutott idős szopránra emlékeztetett, a negyedik tételre viszont mintha ventillátorokat hallottam volna. Szerencsére az ötödik tételre olyanná vált mint a tengerzúgás: ha elég ideig hallgatja az ember, már fel sem tűnik neki, hogy valami zúg.
Sajnos a csak kevéssé konrollált testbeszéd mintha kompenzálta volna a hegedű hangjából hiányzó sűrűséget. Dueñas amilyen szenvedélyesen játszott, olyannyira tűnt a hangja levegősnek. Dinamikatartománya pedig alig tudta felmutatni a forte és piano közti távolságot. És hiába okolta mindenki a darab milyenségét, ráadásában sem tudott olyat mutatni, ami miatt véleményem megváltozhatott volna.
Berlioz Fantasztikus szimfóniájának csak utolsó két tétele sikerült kifejezetten jól. Ehhez hozzá tartozik az is, hogy valószínűleg a trombitások összevesztek a karmesterrel, mert a negyedik tételben egy frázist mindig a zenekar előtt haladva fejeztek be. Szisztematikusan, gonoszan. Engem megmosolyogtatott, kicsit felvidultam. Köszönöm.
A Budapesti Fesztiválzenekar jól felismerte, hogy a túlzott tökéletesség fogyatékossághoz vezet. Lyotardot idézve ,,Platón stílusa például dagályos, pöffeteg, erőltetett hasonlatokkal teli, vagyis manierista nagybarokk egy Lüsziászéhoz képest, Szophoklészé ugyanilyen egy Iónéhoz képest, Pindaroszé egy Bakhülidészéhez képest; csakhogy az előbbiek stílusa fenséges, míg az utóbbiaké tökéletes. Tehát a mesterségbeli tökély fogyatékos megléte megbocsátható, ha ez az ára az ,,igazi nagyságnak''.”
Hogy ezt felismerték, arra jól rámutat az, hogy állandóan extravaganciákkal próbálják ellensúlyozni a művészi hiányosságokat. De hogy sajnos a megmentés helyett megint csak a showműsor irányába tudták eltolni a koncerteket, szinte nem is meglepő. Szokatlanul ugyanaz, mint eddig.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.