Kadencia

Nem találom a szavakat. De attól tartok, hogy még ha Kroó Györgynek is szegeznénk a kérdést: − Milyen volt a koncert? – ő is csak egy pillantással válaszolna. Ebben a pillantásban egyszerre lenne ott a kérdés rosszallása és a koncert okozta katarzis emléke.

A Zeneakadémia Solti Termében lépett fel április huszonhatodikán a Nevermind Ensemble. Sokan lehettek szkeptikusak a koncerttel kapcsolatban, hiszen a műsor nem a hagyományos módon hangzott el. Bach Goldberg-variációit adták elő, saját átiratukban. Hazánkban nem véletlenül övezi az átiratokat kétely és előítéletesség. Az itthoni átiratkészítés lényege mindig a szükség. Szinte kivétel nélkül amiatt születnek meg az átiratok, mert a választott darab appatárusa nem egyezik az adott formációval. Ezek az átiratok eddig csak öniróniájukkal tudtak megmosolyogtatni, és művészi tekintetben a kétely mindig megalapozottnak bizonyult.

Ez a mentalitás és élményteher okozta a szkepticizmust. De akadt a közönségben olyan is, aki az orgonaklaviatúrára helyezett csembalót méregette aggódó szemekkel, kételkedve e két hangszer harmonikus egységében.

A Nevermind Ensemble saját átiratára viszont minden elmondható, csak az nem, hogy a szükség vezérelte volna. A barokk fuvola, hegedű, viola da gamba és csembaló-orgona egysége mindig szellemesen, sosem magamutogatva vagy erőlködve oldotta meg Bach zenéjének átplántálását erre az új formációra. A különböző variációtételek alatt sor került a hegedű és gamba duójára, a fuvola, hegedű, gamba hármasára és a szólón kívül szinte az összes variációra. Ez a variabilitás pedig tökéletesen értette a bachi variációk lényegét.

Előadásuk megvilágosító erejű volt. Egyszerre voltak képesek a legkisebb díszítéseket is szervesen összekapcsolni és egymásra utalni velük egy variáción belül; és egyszerre rajzolták meg a lehető legbiztosabb vonalvezetéssel, minden görcs és kapkodás nélkül a mű egészének dramaturgiáját. Tökéletesen érzékelhető volt az ária felépítése a mintegy másfél órás előadásban. Nemcsak a kánonok, hanem a 15. variáció félelmetes lezáratlansága, és az utána következő, az est második felét megkezdő 16. variáció felszabadult lendülete is tudatosította bennünk: a legkisebb mozzanat is az egészet jelenti és a nagy egész is csak egy kis mozzanat.

A darab értelmét egészen lehengerlően tudták megragadni. Szólóban az első és utolsó tételt általában ugyanúgy szokták előadni, de legalábbis ugyanolyan regisztrációval (egy hónappal ezelőtt pontosan erre hallhattunk példát Bene Róza csembalókoncertjén, melyről szintén született kritika). De Nevermind Ensemlbe tisztánlátását mi sem tükrözi jobban, mint az, hogy az első és utolsó, a kotta alapján egyébként teljesen azonos áriatételt két különböző átiratban hallhattuk.

Ez a már említett lényeglátás kicsúcsosodása volt. Míg a variációkban a zenei anyag és ezzel párhuzamosan az előadók összetétele is folyamatosan alakult, változott; addig a változatlan áriában is megjelent a változás! Először csembaló-kísérte fuvolát és gambát hallhattunk, az est zárásaként pedig orgona-kísérte fuvolát, hegedűt és gambát: felmutatva a változatlan változóságát.

Ugyanakkor a változók változatlansága is ugyanilyen fontos maradt. Minden variációban egységesen jelen volt a barokk szabadság. Az a szabadság, amelyről már annyit írtak, és amelynek létjogosultságát − az előadást hallva − semmi nem vonhatja kétségbe. Mert nem a kottától való elrugaszkodás jelenti a szabadságot, hanem a zene olyan mélyértése, amely lehetővé teszi, hogy ne metronómszerűen, és adott esetben ne csak a leírt hangok szólaljanak meg. Ha pedig az elrugaszkodás csak az előadói sajátosságokat szolgálja, úgy ez a szabadság valóban a zene ellen elkövetett legnagyobb vétekké válik. Annak a megállapítása, hogy melyik szabad megoldás szolgálja a művet és melyik az előadót, azt nehéz és veszélyes megítélni. Mégis azt vallom, hogy az önfényezést és művészkedést el kell ítélni.

A magamutogatás jellemezte legkevésbé az est művészeit. A lehető legtermészetesebben és legegyszerűbben játszották el az év legjobb koncertjét. Anna Besson fuvolista volt az egyik legkitüntetettebb szerepben. A legtöbbször ő játszotta a felső szólamot, a melodikusabb dallamokat pedig szinte mindig ő. Így díszítései és a már emlegetett barokk szabadjáték nála volt a legérzékelhetőbb. Egészen fantasztikus hangszínnel szólaltatta meg szólamát. Sem nem volt szikár, fás, sem pedig visszhangos a hangja. Meleg, lágy hangszíne az összhangzás egyik alappillérét jelentette.

Ebben a felsőbb regiszterben volt társa Louis Creac’h barokk hegedűs. A legtöbb virtuóz szakaszt ő tudhatta magáénak és olyan technikai magabiztossággal uralta a leggyorsabb, sokszor hangszerszerűtlen futamokat, amivel Magyarországon ritkán találkozunk. Emellett ő volt az együttesnek az a tagja, aki két erősen elkülöníthető szerepet is magára vállalt. Egyrészt a felső regiszter virtuóz részeit, másrészt a hegedű mély lágéján megszólaló ellenszólamot játszotta. Ez a kétarcúság a lehető legnagyobb fegyelmet és muzikalitást igényelte, amely barokk hegedűn olyan telthangú játékkal párosult, amire alig akad példa.

Az együttes viola da gambása Robin Pharo volt, aki a kisteremben sokszor hallott gambát új hangszerként ismertette meg velünk. Pharo játéka mindig hallható maradt, és ez nem vonta magával azt a kompromisszumos ellentételezést, hogy tekerőlantként szóljon. Kezében szinte megelevenedett a hangszer: elegáns, gyengéd, érzékeny de méltóságteljes tónussal játszott.

A csembalónál-orgonánál Jean Rondeau állt. Hihetetlen volt alapvetően kisérő játéka. Olyan ízlésesen, könnyedén és virtuózan játszott mindkét hangszeren, mely nevének hírét nemcsak igazolta, hanem, ha lehet meg tovább növelte. Trillái és gyöngyként elomló arpeggiói még a bachi zenében is megidéztek valami franciásat, valamit a francia ízlés méltán elismert csodáiból.

Az együttes februárban vette lemezre saját átiratát. Ezzel a műsorral szinte az egész világot átölelő turnéra indultak, aminek negyedik állomása volt Magyarország. A 2013 óta együtt kamarázó művészek a barokk zenélés és a barokk zene jelenlétének elemi aktualitását mutatták meg. A minőség, ízlés, autentikusság és modernség legmagasabb fokán muzsikáló zenészek egész életre szóló élménnyel ajándékozták meg a hallgatóságot.