Hogy Bach négy Klavierübungja közül a negyedik lett a legismertebb, ahhoz nagyban hozzájárult Glenn Gould, aki a mű belső értelmét pályafutásának allegóriájává tette. Míg első ránézésre a fiatal zongoristafenomén és az öreggkori művész két interpretációja egymás szöges ellentétének tűnik, mégis ugyanarról a műről, sőt műolvasatról van szó, amit egy emberi élet két végpontjának metszetében láthatunk. A Goldberg-variációk magja a legegyszerűbb alapvetésből kiinduló, önmagába és saját hullámaiba belebonyolódó, magát elérő és aztán magát meg is haladó átalakulás, mely a teljességében korállá válik, a teljességen túl pedig önmaga eredeti formájához ér el. A kezdet és vég, a semmi és minden nemcsak egyenlővé válnak, hanem a közéjük szakadó átalakulás az egyneműségüket szükségessé, gyönyörűvé, és magát az átváltozást is az egyik legcsodálatosabb úttá teszi.
Sok kérdés van azzal kapcsolatban, hogy Bach a teljesnek mondható Klavierübungot miért egészítette ki a Goldberg-variációkkal. Ha megrendelésre írta is, miért vette be Übungjai sorába?
De talán még ennél a kérdésnél is fontosabb az, hogy esztétikai, művészetelméleti vonatkozásban a Goldberg-variációk az esszenciáját jelenti az európai műalkotás-értelmezés központi kérdéseinek. Elég, ha Friedrich Hegel Geist-jéra gondolunk, aminek logikai szükségszerűségében önmagát kell definiálnia: önmagából kilépve, hogy aztán önmagává válhasson.
Művészileg az egyik legnagyobb kihívás egy szorosan összefüggő és terjedelmét tekintve óriási művet úgy végigjátszani, hogy a koncentráció az utolsó hangig fennmarad, miközben az előadó lelkileg éber és technikailag is ura a darabnak.
Ha az ember ezt csembalón kísérli meg, akkor nemcsak ezekkel a kihívásokkal kell szembenéznie, hanem azzal is, hogy a köztudatban élő artikulációk alapvetően zongoraszerűek. És azzal is, hogy a közönségnek is sokkal megterhelőbb hallgatnia egy olyan hangszert, melynek szólóhangjához még kevéssé van hozzászokva. Majd pedig azzal is, hogy az előadón nem segít hangszere: minden hallatszik. Olyan, mintha egy üvegszálon táncolna.
Bene Róza március huszonkettedikei koncertjén mindezekkel a kihívásokkal szembenézett, és elképesztő művészi teljesítménnyel hozta közelebb a hallgatósághoz a Goldberg-variációk értelmét, és a csembaló hangzásának önmagából fakadó szépségét.
Ugyan érezhető volt a megszokott zongoraartikulációk hatása, ami a csembalón néha kevésnek tűnt, de technikailag és zeneileg nem volt olyan pontja az előadásnak, mely ne lett volt megformált, átgondolt és átérzett. Az egyetlen, amit talán Bene nem használt ki eléggé, az a csembaló nyújtotta szabadság volt. Sokszor éreztem a variációzárlatokat sietősnek, de legalábbis szűkösnek csembalón, ahol a reprezentativitás csak az időkkel, és a húrok szabadon hagyott zengetésével érhető el igazán. A néhol introvertált előadásban azonban olyan belső erő lüktetett végig, hogy a hallgatóság, a még a zongorán is megjelenő egyformaság okozta fáradtság helyett minden pillanatban feszülten figyelte, mi történik a témával, hogyan változik, újul meg újra és újra.
Minden szempontból lenyűgöző előadást hallhatott a Régizeneakadémia Kamaratermének közönsége, ami Bach születési évfordulójának másnapján hangzott el. A szólóest meg tudta fogalmazni a bachi életmű és bachi művészet végtelenségének egy koncenrtált, zártságában is összegző pillanatát.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.