Kadencia

Általában meg lehet fogalmazni vagy ragadni egy aspektust, ami miatt felejthetetlenné válik egy hangverseny. De Augustin Hadelich és Francesco Piemontesi koncertjének zsenialitása azon rejtélyek közé tartozik, melyek titkát egészen megfejteni nem lehet. A hangverseny struktúráját, elgondolását és összetettségének fokait fel lehet fejteni, és a két zenész zenei szenzitivitását, egymásra hangoltságát és technikai fölényességét is megállapíthatjuk, de hogy mi az, ami minden apró részletet átjárt és egy egésszé fogott össze, arról csak halvány sejtéseink ⎼ jelenlétéről mégis egészen szilárd emlékeink ⎼ vannak.

A két zenész 2025. február ötödikei koncertjének műsorát nem sorolhatjuk a sztárfellépők szokásos hangverseny-repertoárjai közé. Pusztán Cézar Frank A-dúr hegedű-zongora szonátája volt az a része a programnak, melyet a nagyközönség jól ismerhetett, sokszor hallhatott. Inkább csak a két előadó hírnevével magyarázható, hogy a Zeneakadémia Nagyterme zsúfolásig megtelt, és a karzaton a hely nélkül maradt diáksereg állva várta, és hallgatta végig előadásukat. Arra viszont, hogy a koncert minden várakozást így felülmúlt, talán senki nem számított.

Mikor az ember valami olyan szervesen egységessel és egyértelmű természetességgel kerül szembe, mint amilyen a koncert programjának retorikusan megkomponált, dramaturgiai íve is volt, mindig felmerül a kérdés: vajon tisztában volt-e összeállítója minden rezdülésével és tulajdonságával már a koncertműsor megszerkesztésének pillanatában, vagy olyan magától értetődően foglalták el a darabok a maguk helyét, hogy bele sem gondolt a végeredmény egészen messzemenő komplexitásába?

A műsor három nagy egységre volt tagolható: a koncert első felében kettő, második felében egy szonáta hangzott el, melyeket mindig megelőzött egy kisebb, prelúdiumként, előhangként megszólaló darab. 

Ebben a hármas osztásban a középső helyet Jean Philippe Rameau Piecés de la clavecin en concerts ⎼ 2. G-dúr darabjának Francesco Piemontesi által hegedűre és zongorára átírt műve és párjaként Francis Poulenc hegedű-zongora szonátája foglalta el. Rameau francia nagybarokk stílusának egészen alázatos, régizenészeket zavarba hozó ismerete nemcsak Hadelich végtelen eleganciával, tartással és könnyedséggel megfogalmazott marcato dallamjátékában, hanem Piemontesi trilláinak a historikus gyakorlat szerinti validságában és makulátlan pontosságában is megmutatkozott. Méltóságteljes és mégis lírai interpretációjuk még inkább kiemelte azt a különbséget, mely Rameau és a majd százötven évvel később íródott Poulenc-darab között fennáll. Rameau a legtragikusabb pillanatokban is elegáns önuralommal megfogalmazott zenei nyelvének épp ellenkezője volt Poulenc folyton változó arcú szonátája. Mind a két szélső, gyors tételben szinte hisztérikusnak ható, örvénylő izgatottság és sokszor altató nyugalmú, csodaszép dallamok váltakoztak, melyeket zongora és hegedű hol anyai gonddal adogatott egymásnak, hol haragosan rántott el a másiktól vagy szakított félbe. A középső lassú, Intermezzo tételben a nyugalmat csak a gondok árnyékai homályosították el, melyet visszafogott komolyságukkal egészen különlegessé tettek az előadók. És mind Hadelich, mind Piemontesi végig megőrizte fölényes koncentrációját: sem rosszul értelmezett vagy túlzóan kiemelt zenei gondolat, sem technikai bizonytalanság nem tette idegessé, zaklatottá, rohanóvá az egyébként végletekben mozgó darabot. A Rameau- és Poulenc-mű, melyet a koncerten szorosan egymás mellé állítva, szinte attaca játszva hallhattunk, annak a kaleidoszkópnak a két alapvető aspektusát adták meg, mely kaleidoszkópban leltárszerűen tájékozódhattunk a francia zenében. A bizonyíték arra nézve, hogy ennek a nyilvánvaló ellentétnek az alapját is rokoni szálak alkotják az, hogy egymást nem kioltva tudták annak a franciaságnak a magvát alkotni, mely minden darabon végig vonult a koncerten.

Az a képzeletbeli vonal ⎼ mely Rameau és Poulenc darabja között húzódik, ⎼ jelentette azt a tükörtengelyt, mely köré a többi darab sorakozott. Az első és harmadik egység ugyanis egymás tükörképe volt: Grigny kis orgonadarabja Frank szonátájával áll rokoni, azonos érzelmi hőfokú kapcsolatban; Kurtág rövid műve pedig Debussy szonátájával: egyszerű, mégis egzotikus ⎼ sokszor már konszonánsnak érződő ⎼ disszonanciáik miatt. De hogy a darabok egymás mellé helyezésével miért nem ez a rokoni kapcsolat lett kiemelve a koncerten, arra a válasz már a tudatos szerkesztést sejteti. Mert valóban egészen más dinamikája lett a koncertnek, hogy a második és utolsó előtti darab képviselte a modernebb, illetve az abból sokat merítő kortárs fogalmazásmódot.

Nicolas de Grigny barokk orgonista Pange lingua ,,3. Récit de chant de l’hymne précédent” című orgonadarabjának hegedű-zongora átiratát szintén Piemontesi készítette. A mű eredeti hangzásának szem előtt tartásával az előadás során alig-alig változott meg a dinamikatartomány. Ezzel és Hadelich pianissimo, de végig intenzív, magvas hegedűhangjával egészen megidézték a templomi hangszer lelkületét, és azt, hogy milyen regisztrálással is szólalhatna meg a darab orgonán. A finoman tovább gördülő kis szünet után szintén attccaszerűen Claude Debussy g moll hegedű-zongora szonátája csendült fel, szinte alig kilépve az áhítatszerű játékmódból, hangzásvilágból. Ezzel olyan intimitást és jelentőséget teremtve a legkisebb és érthetőségük miatt a legizgalmasabb harmónia- és hangváltozásoknak, hogy azzal az impresszionista zeneszerző egy egészen új érzékenységét és finomságát ismerhettük meg. Külön ki kell emelni Piemontesi zongorázását, hiszen értelmező és minden hangot átélt játéka teremtette meg azt a végtelenül termékeny és gyümölcsöző talajt, melyet a hegedűs is hasonló gondossággal használt ki.

A hangverseny két legjobban várt daragjában, Kurtág György Tre pezzijében (op. 14e) és Frank A-dúr hegedű-zongora szonátájában szintén hangsúlyosan azok franciasága domborodott ki. A tisztán francia környezetben Kurtág műve olyan új megvilágítást kapott, melyben a zenei folyamatok és hangzások nem idegennek, értelmetlennek és hidegnek hatottak, hanem végtelenül érzékenynek és kimértségükben is izzónak. Ezután a belső izzás után nem is következhetett volna egy berobbanó, forte-szenvedélyes Frank. Mintha a kurtági belső hevültséget őrizték volna, és sokkal több hangsúlyt fektettek volna arra a csevegő hangra, melyben Frank franciaságának kedvességét élvezhettük. Higgadtabban talán még drámaibbnak tudtak hatni azok a részek, melyeket mára túljátszottságuk miatt alig tudnak ízléssel és fegyelmezett átéltséggel megszólaltatni. 

Végül minden párdarab saját lelkületével világította meg egészen új fényben a másikat, ahelyett, hogy egymás rokoninak vélt kapcsolatát emelték volna ki. A koncert középpontját képező nagy ellentét pedig felhívta a figyelmet arra, hogy néha a legkülönbözőbb zenei megoldások is azonos tőről, azonos érzésekből fakadnak, és hogy értő eljátszásuk végül erre a közös forrásra vezet minket vissza.

A művészek ráadásnak először Poulenc C. című darabját játszották, melyben a már hallott szonáta második tételére ismerhettünk, csak ezúttal minden gond és árnyék nélkül, és amivel lezárták a francia zenében való vezetésünket. 

A két muzsikus a francia zenetörténetről egy kerek, egész és színes képet festett, amivel elültették a lelkesedés csíráját a Magyarországon még gyerekcipőben járó francia (és kortárs magyar) zene hallgatásának.