Kadencia

 A Zeneakadémia 2025. március nyolcadikán lezárult sorozata ,,A hegedű világsztárjai” címet viselte. A címadásból még nem feltétlenül következett volna, de a megrendezett három koncert azonos apparátusú volt: kiemelkedő hegedűsöket (a névadás által háttérbe szorított) zongoristák kísértek. Így nemcsak jobban összekapcsolódtak, de jobban összehasonlíthatóvá is váltak a hangversenyek. Baráti Kristóf és Würtz Klára kamaraestje mégsem az összehasonlítás viszonylatában emelkedett ki igazán. Joshua Bell és Augustin Hadelich korábbi estjei mind technikai értelemben, mind a látványosság tekintetében magasra tornázták fel a közönség elvárásait. Ezeknek az elvárásoknak Baráti és Würtz nemcsak megfelelt, hanem a sorozatcímben szereplő világsztárok szót is más megvilágításba tudták helyezni: a koncertjükön nem magukat ünnepeltették egyéni, bravúros megoldásaikkal, hanem mindig új és új alakban tudták önmagukat és a jól ismert műveket is megmutatni. Ezzel valóban a szó legnemesebb értelmében a világsztárok közé emelkedve.

Mégis kétségtelen, hogy van olyan: Baráti-hang. Félreismerhetetlen hegedűhangja sok-sok másikkal ellentétben nem ,,szakosodott”. Nem egy általános korszakból, korszellemből táplálkozva építette fel magát ez a hang, ami  egyes műveket csak kompromisszumokkal, vagy nem a műből eredő ,,pallérozott” stílustalanságokkal tudna csak interpretálni. Amihez egyebekben szinte már hozzá van szoktatva a közönség. De nem az egyéniség, vagy az egyedi hang hiánya miatt képes Baráti minden stílussal, játékmóddal ugyanolyan könnyedén azonosulni. A korszakokon átívelő alapvető zenei gesztusok ismerete teszi lehetővé a legnagyobbak számára azt, hogy felmutassák a legkülönbözőbb zenékben a közös gyökereket, a kompozíciók mélyén húzódó egységes vonulatokat.

Ha pár szóval mégis jellemezni kéne, miről is lehet felismerni ezt a hegedűjátékot, a legegyszerűbben azt válaszolnám: a lehető legtisztább zeneolvasatról. Baráti játékában mindennek új értelmet tud adni, vagy az eddig elfeledettet, az elhanyagolt megoldásokat új környezetben teljesen át tudja színezni. Nemcsak a motivikusan apró részek összeillesztésével, hanem a szinte a darabokon túlmutató ívek egybefogásával és értelmező mérlegelésével, rendszerezésével.

Ez a fajta játékmód volt jellemző muzsikus partnerére is. Würtz Klára áttetsző zongorárzása sosem tűnt a hegedűszólam fegyverhordozójának és segítőjének. Mégsem zongoraszólót hallhattunk hegedűkísérettel: a szó minden értelmében partner volt. Néhol a hegedű mögé állva duzzasztotta óriásivá a zenei viharokat, ahol pedig az kellet, ott szinte roppanásig feszítette pianóinak suttogását.

Összjátékuk organikussága már régóta csiszolódik. A koncerten felhangzó két Beethoven-szonátát (op.30/2, c-moll és a híres op.47-es Kreutzer) és Brahms 2. A-dúr szonátáját már ismerhettük korábbi és kiváló CD-jeikről. A két tizenegykét éves felvétel emlegetését az indokolja, hogy a játékukon átderengett valami a stúdiók világából. Mintha a fortéikat előre kompresszálták volna, átütő, a mindkét muzsikusban benne rejlő diadalmas kitörések csak egy bizonyos hangerősségig növekedhettek. És talán a végtelen precizitást is visszavezethetjük kiadványaikra: mindent, a szó szoros értelmében mindent hallani lehetett. Az összes hangot, dinamikai váltást, ritmust, szólamot, mindet.

Nem véletlenül volt ennek a sorozatnak a zárókoncertje Baráti Kristóf és Würtz Klára kamaraestje. Ilyen igényességű, felkészültségű és átlátó olvasattal bíró zenészeket ritkán hall az ember a Zeneakadémia Nagytermében. Ritkán van alkalma az embernek Beethoven és Brahms legkényesebb műveiből kihallani a kihívásokon túli valódi eseményeket.