Kadencia

Azt hiszem nyugodtan kijelenthetjük, hogy a MÁV Szimfonikusok Beethoven-projektje az idei év kimagaslóan legjobb sorozata. És itt nem pusztán arról van szó, hogy szervezettsége, emberközelsége és programja a többi koncertsorozathoz képest kitűnő. Inkább arról, hogy alapvetően változtatták meg a hallgatóság hozzáállását a koncertélethez. Ezt pedig nem mással érték el, mint Beethoven zenéjének értő, szinte vakítóan láttató interpretálásával. Beethoven zenéjét, Beethovent magát az eddig megtartott négy koncerten kortársunkká, legközelibb barátunkká változtatták.

A MÁV Szimfonikus Zenekarnak szinte beláthatatlanul sok koncertje van. Március tizennegyedikén játszották el Beethoven hatodik és hetedik szimfóniáját, ami az említett sorozat utolsó előtti hangversenye volt. És ez előtt a koncert előtt pontosan egy héttel a híresen kényes és zenekari állásaiban híresen nehéz Ravel Lúdanyó meséit, G-dúr zongoraversenyét és a Ravel hangeszerelte Muszorgszkij Egy kiállítás képeit játszották. Ahogy az eddigi Beethoven-koncertek, úgy a Ravel-Muszorgszkij est is bármelyik zenekarnak dicsőségére vált volna. Nemcsak tehervállalása, hanem művészi szuggesztiója is elképesztő ennek a zenekarnak, ami mára a budapesti koncertélet egyik legmeghatározóbb együttesévé nőtte ki magát. De térjünk vissza Beethovenre.

A zenekar bátorsága példa nélküli. Nem csak a szinte unásig ismert, játszott és kismilliószor felvett Beethoven-szimfóniák egy újabb előadására vállalkoztak. Még azzal az egyre erősödő elvárással is nyíltan szembe mertek nézni, ami a korhű előadásokat, korhű hangszereket számonkéri és historikus-bigottságában a ,,korhűtlen” koncerteket élből megveti.

A legfurcsább talán mégis az, hogy a MÁV Szimfonikusok és Takács-Nagy Gábor éppen azt az utat járták be, amiért ma a historikus zene is virágkorát éli. Ez pedig a szabadság. Ahogy egyre kötetlenebb lehet egy korabeli előadás - historikusságára hivatkozva -, úgy tudott teljesen szabaddá válni az erősen terhelt beethoveni interpretációtörténettől Takács-Nagy Gábor és a MÁV Szimfonikusok.

Hogy mire is gondolok? Erre a legegyszerűbb példa az énekesi historizmus. Nyilvánvalóan az emberi hang az egyetlen olyan hangalapanyag, ami az európai zenekultúrában nem változott. Az énekesi technikák persze sokat-sokat alakultak és változtak az évszázadok során. Az igazán nagy előadókat hallgatva mégis arra jutunk, hogy nem a technika, hanem a kifejezés intenzitásának helyes megválasztása, a zenei gesztusok megfelelő kiemelése tesz minden zenét ,,kortárssá”, élővé. Minden zenemű így nyeri el lényegének értelmét: így mutatnak túl önmagukon.

Takács-Nagy Gábor olyan muzsikus, akit csak a legnagyobbak között lehet emlegetni. Valami olyat tud a zenéről, Beethovenről, a beethoveni zenéről, amit felmutatva szinte lehetetlen nem érteni az általa mindig csak ,,nagy ember”-nek emlegetett komponista zenéjét, vagy talán magát a nagy embert. A legmagasabb szintű zeneértés és alázat az, ami életre keltette a kezei alatt Beethoven eddig eljátszott nyolc szimfóniáját.

Egyik legkiválóbb tanárom egy zenetörténet-órán azt mondta nekünk: ,,Ezek az órák arról szólnak, hogy megtanuljuk ne a zene ruháját hallgatni.” És Takács-Nagy koncertjén azt hiszem mindenki megértett ebből valamit. Például annál, hogy valami egyszerre szólaljon meg, sokkal fontosabb volt, hogy miért szólaljon meg együtt. És ez a miért még akkor is hallatszott, amikor a célt nem sikerült tökéletesen megvalósítani. Nem a hangokat játszották el, hanem a hangokat összekötő beethoveni érzelem- és értelemhálót tették érzékelhetővé. Nem a kottát szólaltatták meg, hanem üzenetét, jelentését.

Mind a hatodik, mind a hetedik szimfóniában volt kisebb zenekari baki. Mégis olyan szuggesztióval hatott mindkét mű, hogy az a furtwängleri lemezfelvételek mellé emelte az előadást.

Nem voltak zavaróak, sőt inkább arra a végtelenül emberi Beethoven-hangra rímeltek a bizonytalanságok, amiket ma inkvizíciószerűen üldöznek a koncertermekben. Pedig - mint az ezen a hangversenyen is kiderült - nem a technikai tökéletlenségek, hanem a perfekcionista légkör merevíti meg a komolyzenei életet. A hibátlan, de üzenet nélküli előadások sokasága miatt távolodnak el a legtöbben attól a zenétől, ami még kétszázötven évvel később is élő és aktuális lehet. Ennek a perfekcióközpontúságnak a hátszelét minden bizonnyal az a fajta kritikai írás is biztosítja, mely magát vélt objektivitásba szorítja, és az élmények kizárásával csak tényszerűségre törekszik.

Takács-Nagy Gábor és a MÁV Szimfonikus Zenekar (és interpretációjukban Beethoven), fel tudták nyitni a közönség szemét: nem az a fontos, hogy minden hang tökéletes legyen, hanem hogy felfedezzük a hangokat összekötő és mélyen emberi erőt, ami miatt Beethoven sosem válik archaikussá, és ami miatt ma talán aktuálisabb, mint valaha.