Kadencia

Kroó György írásait olvasva mindig az az érzésem támad, mintha ott lettem volna koncerten. Szinte látom, pontosabban hallom a hangversenyt, pedig a legtöbb írás nem haladja meg az egy oldalas terjedelmet. És talán ez emeli őt a legnagyobbak közé: mindig pontosan érzi, hogy miből mennyit és mit kell mondania (többek között Kosztolányi is ebben jelöli meg a legnagyobb prózaírók közös pontját).

És még a zenekritikai nyelvezet és formahasználat legnagyobb ismerőjének is arra kellet jutnia egy 1963-os lelkes és lelkesítő cikkében, hogy sajnos nincs tovább: írás nem tudja visszaadni még az élményt sem, nemhogy a művészi teljesítmény nagyságát. Ez az írás az akkor huszonhét éves, még pályája elején járó Zubin Mehtáról szólt.

Hatvankét évvel később, én már az élő legendát hallhattam a MÜPA nagytermében március tizedikén. És csak az a tény, hogy ezen a koncerten ott lehettem, elég lehetett volna a felhőtlen élményhez, mégis beárnyékolta valami a hangversenyt megelőző várakozást.

Arról van szó, hogy Zubin Mehta idén nyolcvankilenc éves, ami önmagában is tiszteletet parancsoló, nemhogy az: turnézik. Talán a magyar koncertélet is hozzájárul ahhoz, hogy az ember más mércével mérje a nagy múlt és nagy név mögött mára olykor elhalványult, sokszor csak sportteljesítményként lenyűgöző karmesterek koncertjeit.

Rengeteg számomra kedves kompozícióhoz kapcsolódik Zubin Mehta interpretálása. Mégis azt kellett kimondanom magamban, hogy a megszokott, rég elmúlt hangzásokat nem lehet számonkérni rajta.

A koncert első darabjában, Beethoven hatodik szimfóniájában pedig valóban nem az ő korábbi vagy az általánoshoz közelítő értelmezést hallhattunk. A West-Eastern Divan Orchestra Mehta a keze alatt csodálatosan szólt, a szó minden értelmében. Tökéletesek voltak a kikevert vonósarányok, a fúvósok hangszínei. Ki kell emelnünk az oboistát, akinek minden hangja olyan volt, mint egy finoman elgurított üveggyöngy; a fuvolistát, aki élesebb hangszínével mindig ki tudott emelkedni a zenekarból és ellenpontozni a szelíden bensőséges oboa-, kürt- és fagottszólamokat. A legnagyobb erénye a szimfóniának mégis a tempója volt. És ebből a tempóválasztásból derült ki számunkra igazán, milyen varázslóval is van dolgunk a karmester személyében: lassabb tempói nem az unalom és egysíkúság felé, mégcsak nem is a koncentráltabb és megterhelőbb zenehallgatás felé közelítették az előadást, hanem a tisztán a hangokból eredő, minden frazírt nélkülöző egyszerű szépséget mutatták fel.

Minden tételt átjárt a nyugalom, a sietősség teljes hiánya. Az önmagában gyönyörködő és minden szépségével tudatában lévő, egyszerre elidőző és továbbhaladó interpretáció mind ebből a visszafogott tempóból következett.

Ezt a fajta nyugalmat és bensőséges törődést hallhattuk a koncert második felében is, Schubert ,,nagy”, kilencedik C-dúr szimfóniájában. Itt a szokásos zenekari felállás is megváltozott: a darabban középponti, szólisztikus szerepet játszó fúvóskart a vonóskar leszűkebb félköre elé ültették. Ezzel a látványos kiemeléssel még inkább megágyazva a kitűnő fúvós szólisták kiemelkedő szerepvállalásának. A kiemelés azonban épp az ellenkezőjét érte el akusztikailag annak, ami a célja volt. Mivel a mögöttük ülő összes vonós szólamának hangereje abban a legkisebb félkörben összpontosult, ahol a fúvósok ültek, teljesen befedte őket a koncentrált vonós hangzás. Amit hátulról olyan könnyedén át tudnak fújni, a vonósok fölé kerülve, új helyükről szinte lehetetlen volt. Ez főleg akkor volt feltűnő, mikor a vonóskar szinte alig hallható pianót játszott, de a fúvósok belépésével ez is túl hangosnak érződött, és nem a fúvósok alultejesítése miatt.

Schubert szimfóniáját egyedül a lassú tempó sajnos nem tudta felfejteni. A schuberti zenében a kis ívek aprólékos megformálása, a nem pusztán a hangokból, de azoknak az elrendezéséből fakadó szépség felmutatása sajnos hiányossága maradt az előadásnak.

A koncerten mégis minden tökéletes volt. A hangindítástól elkezdve, az intonáción és az egységességen át a szólamok rétegzettségéig, arányáig. Mégis hiányzott valami. A Beethovenből kevésbé, de a Schubert-szimfóniából érezhetően. Ezt a hiányt mégis jól kell értenünk. A megelégedést és nyugodt gyönyörködést talán csak ebben az életkorban, és csak ilyen kaliberű művészek érihetik el, mint amilyen Zubin Mehta. És a hiány alighanem minden búcsú velejárója. Ezen a hangversenyen pedig mintha már a művektől való gyengéd, mégis fájó búcsúzás derengett volna át. Ezzel a kimondatlan hiányérzettel ért véget a koncert, ami mégis minden részében tökéletes volt.