Kadencia

2025. február 19-én este a Zeneakadémia Solti termében rendhagyó összművészeti élmény részesei lehettünk.

Fények és árnyékok játékában lépett színpadra Győri Noémi fuvolaművész, Balog József zongoraművész és Röhrig Géza színész, író, költő.

Az est szívverése zene, vers, zene, vers ütemben lüktetett. Két síkon futott a fény- és hangjáték. Egyik oldalon Röhrig Géza májusban megjelenő kötetéből adta elő válogatott verseit. Másik hullámhosszon pedig fuvola-zongora kamaraprodukciók láncolatát hallhattuk. A két sík találkozása, ellenmozgása visszhangként, reflexióként szolgált. Egy táncosabb tétel után elgondolkodtató, meghökkentő, - míg egy meditatívabb tételt nevettető, felemelő vers követett. A verseket a szerző személyes, intim élménnyé kovácsolta előadásában.  Mindig vártam; „na most mi lesz?” ha Röhrig Gézára került sor. Minden szó éles, vakító képek száguldó sebességű diavetítését indította el a hallgatóság fejében. Sem a vers, sem az előadás nem volt modoros, mesterkélt. Természetes volt, igaz és egy egészséges, önmarcangoló társadalomkritikát fogalmazott meg.

 A versekhez nem értek eléggé, hogy komolyabb véleményt formáljak róluk vagy méltón fogalmazzak meg kritikát velük kapcsolatban. Személyesen az „anyák napi köszöntő” című verset élveztem a legjobban, de nehéz lenne gyenge verset említeni az elhangzottak közül, sőt a versek, még inkább azok előadása kétnapi tevegelésre voltak még a közepestől is.

Korábban nem ismertem Röhrig Géza verseit, kellemes csemegeként értek. Kíváncsian várom a májusban megjelenő kötetet.

A koncerten a kötelező cukor csörgetést, köhögést és telefoncsörgést leszámítva halálos csönd volt. Egy humoros vagy bántóan igaz mondat után néha hangosabb kilégzések törték meg a bicskával szelhető csöndet.

Ez a „mikroklíma” varázslatos légkört biztosított. Jó volt figyelni és még jobb hallgatózni a sötétben. A vers nem azért hangzott el, hogy pihenjünk a zenék között, és a zenék nem azért szólaltak meg, hogy kifújjuk magunkat a versek után. A két sík közösen hozott létre egy ívet, ami végig fenntartotta az érdeklődést. Nem volt túl durva, fárasztó, nem túl intenzív. Nem volt túl hosszú, se túl könnyed. Pont jó volt. Olyan volt, mint egy világraszóló vízi csata a madáritatóban.

A zene felé szegezve a puskacsövet…

Ezúttal nem a NAGY X.Y. de genere Z.ZS., NAGY művének NAGYszabású “tolmácsolása” hangzott el, ahol „leereszkedünk” remegő térdeinkre, hogy megkíséreljük előadni a Maestro remekművét; bár az Ő nagyságával csak az Úristen vetekszik jobb napokon...

 Én kicsit már unom az efféle koncerteket, persze az ilyenből is akad nagyszerű de biztosan üdítő egy másféle megközelítés egy másik fuvallat.

Ez a „másik fuvallat” hűsítően fújdogált a Solti teremben, még ha a garbómban majdnem megfőttem. Teltház volt és hamar beleheltük a termet. A karzatról a színes fényt sugárzó lámpák egyikére „300” volt írva. Egyes pillanatokban eltűnődtem, hogy ez 300 Celsius, Fahrenheit vagy Kelvin akar lenni, mert tényleg izzasztó meleg volt.

Komolyra fordítva a szót:

A fellépő művészek tű pontossággal játszottak hangszerükön, félelmetesen fegyelmezetten. Lélegzetelállító volt. Tehát nem „A” művet játszották el hanem az előre meghatározott művészi koncepció keretein belül különböző hosszúságú hangok távoztak a hangszerekből, amik véletlenül Paul Ben-Haim, Mieczysław Weinberg, Dick Kattenburg és végül de nem utolsó sorban Erwin Schulhoff által leskiccelt műveikként is felfoghatók egyes értelmezések szerint…

Nem „eljátszva, lejátszva” voltak a darabok, hanem egy megfontolt művészi koncepció madzagára felfűzött gyöngyökként függtek térben és időben.

 A Zeneakadémián gyakoriak a virtuóz hangszeres koncertek, ahova a diákok előszeretettel járnak, hogy hallhassák egy érett művész előadásában a híresen nehéz, híresen szép művet, amit maguk is játszanak, játszottak, álmodnak az eljátszásáról, vagy álmodni sem mernek róla, hogy valaha olyan jól játszanák, mint a porondon álló, ülő szólista.

A koncertünk bár nem ezt a hangvételt vette úgy vélem bárki, előadóművészettel foglalkozó személy, oktató, hallgató, barát, kolléga tanulhatott a Győri Noémi és Balog József játékából. Őszinte, precíz, érzelmes, céllal, iránnyal formált előadásuk bármiféle giccs nélkül letisztultan hangzott. Művészkedés helyett kimért művészi játékról tettek tanúbizonyságot.

Én a programnaptárban Erwin Schulhoff „Fuvola-zongora szonátája” láttán csaptam le a koncertre, de nem a Schulhoff fuvola-zongora szonáta koncertélményével távoztam. Győri Noémi Paul Ben-Haim „Három dal szöveg nélkül” című művét éneklő, az emberi énekhangot megszégyenítő emberséggel játszotta. Azonnal megszabta az est hangvételét már az első tétellel.

Mieczysław Weinberg „Öt darab fuvolára és zongorára” című kompozíciója a koncert első felében egészséges kontrasztot adott a tételek között elhangzó versekkel. Amire véget ért az ötödik tétel épp sikerült felvenni Röhrig Géza vérmérsékletét. Eddigre már minden szaván jégcsákánnyal lógott egy Solti teremnyi embertömeg.

Dick Kattenburg „Fuvola-zongora szonátája” jelölte a koncert középső szakaszát. A zeneszerzőről nem hallottam korábban, újdonság volt ez a szonáta. A tételek hasonlóak voltak, de éppen annyira különbözőek, egyediek, hogy sose unjunk meg egy sémát.

Végre-valahára elkövetkezett Schulhoff általam várva várt „Fuvola-zongora szonátája”. Meglepetésemre a 3. tétel volt a legnagyobb élmény, tudniillik a 4. tétel a személyes kedvencem.

A 3. lassú tétel olyan érzékeny, olyan sima, puha, sejtelmes, reményteli de szívszorító volt, hogy egy darabig nem felejtem. A teljes szonáta nagyszerű élmény volt, ahogy az egész est.

Ez úton szeretném megköszönni ezt a zenei élményt elsősorban Győri Noéminek és Balog Józsefnek, továbbá mindenkinek, aki a koncert létrejöttéhez bármiben hozzájárult.

Megpróbálom összefoglalni ezt a röpke gondolat hurrikánt:

A 2025. február 19-én a Zeneakadémia Solti termében megrendezett koncert véleményem szerint egy remek  értelmiségi szórakozást nyújtott a jelenlévőknek. A zene nem volt túl elvont, tökéletesen keretezte a verseket. A versek jól fejtették ki hatásukat és merem remélni, hogy mindenki személyes felfogása szerint gondolatébresztő falatokat vitt haza magával.

A hagyományostól, tradicionálistól eltérő koncerteknek igenis van helyük és jelentőségük, egyre inkább manapság. Bátran tudom ajánlani az ilyen és ehhez hasonló alkalmakat zeneszeretőknek és zenétől óvakodóknak egyaránt.