Kadencia

Érthető okok miatt nem szokás diplomakoncertektől ktitikát írni. Legnagyobb részben az a bizonytalanság tartja vissza a recenzest, hogy a koncertet adó diplomásról nem tudni: koncertművészi ambíciókkal rendelkezik-e? Sokan már a képzésük alatt elköteleződnek a tanítás, kutatás vagy korrepetítorság mellett, aminek sok oka közül az egyik a színpadidegen alkat lehet. A másik visszatartó szempontot pedig éppen a diploma státusza jelenti: ez az a felavatás, amivel a tanulóévek véget érnek, amivel a művészi karrier kezdetét veszi. Sajnos csak az elég céltudatos, de legalábbis az elég szerencsés hallgatóknak van lehetőségük gyakorolni a fellépést, az ismeretlen szituáció feltérképezését. Így az első ,,hivatalos” koncertre sok esetben a behatároltáság, szorongás nyomja rá a bélyegét, ami az említett okok miatt nem a gyakorlás és a képzettség hiányának tükre.

Regenhart Anna Blanka MA diplomakoncertje mégis kivételt képez. A Zeneakadémia Nagytermében 2025. március harmincegyedikén mint csellóművész lépett színpadra. Koncertje nem az első szárnypróbálgatások színtere volt, hanem határozott és biztos lépés a koncertművészek sorába, egyben érzékeny és hálás búcsú a tanulóévektől. Ennek fényében nemcsak a lehetőség adott, hanem kötelesség, hogy Regenhart hangversenyéről recenzió szülessen. 

A hangverseny első darabján lehetett leginkább érezni Regenhart személyiségét. A koncert nyitó számaként Dobrinka Tabakova kortárs bolgár-brit zeneszező Pirin című darabja hangzott el, ami eredetileg brácsára készült. Az átiratban a csellóhang teljes tartományán egységes és koncentrált tónusban szólalt meg, így a koncert egyik legkiemelkedőbb olvasatává tette a produkciót.

Ezután Bach (3.) C-dúr csellószvitje következett. Az annyiszor hallott és ismert műnek Regenhart nem akarta erőszakosan egy új, sosem hallott oldalát megmutatni. Mégsem vált szürkévé, vagy a nagy előadók megoldásainak összeollózásává, halvány másolatává az előadás. Az előadó olyan saját Bach-hangot talált, aminek fő aspektusát talán Regenhart régizenei tevékenységében kereshetjük. Bár egész este modern hangszeren játszott, a bachi tételeken erősen érződött a barokk zenéhez való szoros kötődése. Minden előnyével együtt a szabadabb, artikuláltabb játék magával vonta a barokk interpretálás egy olyan mellékzöngéjét, ami modern hangszeren furcsának hatott. Regenhart csellójátéka néhol kásássá, zúgóssá vált, a fém húrok éles hamgja és hosszan tartó lecsengése nem a barokk grandiózus hangzását teremtette meg, inkább az egyébként érhető és sokszor leleményes artikulációt fedte el.

Az félidő zárószámaként az első két mű központi karakterének összegzését várhattuk. Mind a barokk retorika és artikuláltság, mind a modern hangvétel reflektív intellekusa és individuumközpontúsága koncentálódhatott, kompromisszummentesen egyesülhetett volna Haydn D-dúr csellóversenyében. Hogy a várt ötvözet mégsem csillogott olyan fényesen, annak több okát is meg kell állapítanunk. Ezek közül a legfontosabb talán, hogy párdarabjához képest jóval nehezebb, kényesebb és kényelmetlenebb Haydn D-dúr csellóversenye. Regenhart több mint kitűnően helytállt, de az a felszabadult magabiztosság, amit az első két interpretációban hallhattunk, sajnos introvertált koncentrációvá változott. Ez a figyelemösszpontosítás gátolta meg Regenhartot abban, hogy a nagy íveket bejárja, a nagyobb távlatokban megjelenő összefüggéseket felmutassa. Persze még a legnagyobb csellistáknak is feladat, hogy Haydn második csellóversenyében lokalizált koncentráció helyett, az összefogó fegyelmezettég magaslatán maradjanak. Művészileg az előadás ugyan mozaikossá vált, az elaprózódó kis zenei megmozdulásokból mégis a szárbaszökött és gondosan munkált tehetséget hallhattuk ki. 

A szólistát a Kemény Péter által vezetett, a jórészt a Zeneakadémia hallgatóiból alakult Era Nova Kamarazenekar kísérte. A zenekar rugalmasságát dicséri, hogy a helyszűke ellenére sikerült olyan akusztikai hátteret és dialogikus feladatában is méltó társat biztosítani az előadásnak, amely a biztos talajt és támaszt jelentett a csellista számára.

Az szünet után az est zárószáma Schubert C-dúr vonósötöse volt. Ebben a terjedelmes kamaraműben diáktársai és tanárai egészítették ki a diplomázót. És a leginkább kiemelendő az előadásban talán az volt, hogy nem kell kiemelnünk senkit. Regenhart olyan szervesen tudott a szólisztikus szerepből kilépve alkalmazkodni, egyenlő partnerként muzsikálni, hogy szinte el is felejtettük, hogy elsősorban miatta vagyunk itt.

Kamarazenészi képességeit ennél nem is bizonyíthatta volna jobban, szólista profiljának érettségét pedig már az első darabban nyújtott teljesítménye igazolta. Regenhart diplomakoncertjével hivatalosan is megtette első lépéseit az előadóművészek világában.