Kadencia

Egy rettenetesen hideg februári napon a Cziffra György Fesztivál keretein belül került sor Fazil Say második budapesti szólókoncertjére.

Az estét Balázs János zongorista és a fesztivál művészeti vezetőjének beszéde nyitotta. Kedves szavakkal és mélységes dicsőséggel tisztelgett, az immár tizedik alkalommal megrendezett fesztiválnak. Kiemelte mennyire fontos számára, hogy Cziffra György örökségére évről évre teltházas koncertekkel tud megemlékezni nemcsak a magyar, de a nemzetközi közeg is. Emellett a magyar kultúra és maga a művészet értékét emelte ki, melynek élő példája volt ezen az estén, hogy amint körbepillantottam a Zeneakadémia Nagytermében, a szokásos idős áradatot egyensúlyban tartotta tömérdek lelkes fiatal a hallgatók soraiban. A művészet és az improvizatív jellegre való hajlam még nincsen kihaló félben, a fesztivál jubileumának ünnepe a jövőbe mutat…

Fazil Say neve a világ szinte minden táján jól ismert a zenészvilágban. Say török származású zongorista és zeneszerző egyaránt. Játékát lenyűgöző volt hallgatni, szerénysége és kisugárzása megjelenésén is fellelhető volt: egy egyszerű fekete póló, azon kívül egy fekete, belül pirosas-bordó selyem ingszerűség. Leült a zongorához, és már az első darabnál elámultam. Mozart A-dúr zongoraszonátájával kezdett. Olyan gyengédséggel érintette a billentyűket, hogy pihekönnyűnek érződött minden hang, minden billentés. A dinamikai fordulatokat számomra váratlanul hozta be a művekben: olyan mértékű változást volt képes előidézni piano, pianissimo és forte, fortissimo között, mely úgy vélem szinte taníthatatlan. Ő maga tanulhatatlan. Stílusa csak saját kezei közül érezhető, úgy éreztem átadhatatlan. Átszellemültsége egy másik világba repíti őt, és hallgatóságát is. Egyetlen rész sem volt, amit ne dúdolt volna. Ki-ki fordult a közönséghez, mosolygott maga elé és kifelé, hajlongásából látszott földöntúli életvilágban jár. Elragadó testi játéka a zongorázás közben néhol már zavaróvá kezdett válni számomra, talán csak az ő beleélésétől szellemülök át én is? Behunytam a szemem. Én is átkerültem a varázs világba. Majd mikor újra kinyitottam körbe pillantottam és láttam a tekintetek áhítatát. Alig volt egy köhintés, egy nesz, mindenki el volt ragadtatva és a szépségbe süppedve, remegve figyeltük Say világát.

Bepillantást nyerhettünk abba, ahogyan saját megoldásait és egyedi kifejezésmódját használva alakít egy jól ismert Debussy vagy Ravel művet. A klasszikusokon felül viszont a szünet után saját szerzeményeivel repített minket utazásra. Jazzel fűszerezett rövid, ámbár tartalmas etűdjei, dallamocskái kimeríthetetlenek. Esszenciája a szenvedélyben rejlik. Játéka egyszerre kapcsolat önmagával, a zongorával, a zenével, az emberekkel. Egy ponton különös hangon szólaltatta meg a hangszert, elkezdte pengetni annak húrjait. Itt visszaköszönt a modern kezelése a zongorának, a hangzás is egészen filmzenésnek hatott. A közönségből többen döbbenten felálltak az emeleten, hátha látják, hogyan idézi elő ezt a fenséges hangzást. A másik hihetetlen momentum az est folyamán nem más volt, minthogy a Holdfény szonátát kétszer is lejátszotta. Egy pillanatig zsigeremig hatolt a felismerés, hogy megőrültem-e, vagy tényleg ugyanazt játssza még egyszer, de eleve nem követte a műsorfüzet sorrendjét, így megbizonyosodtam róla, tényleg elklimpírozta másodjára is. Mindkétszer fürödtünk a holdfényben. Az atmoszféra, amit mindkét felvonásban megteremtett, feledhetetlen: kezének hadonászása, szemkontanktus az első sorokban ülőkkel, éneklésbe áthajló dúdolás, ringatózása a zongoraszéken. 

Zárásként azt gondoltam, az elhíresült Alla turca-val fog elbúcsúzni, ám ezúton is sikerült meglepetést okoznia. Ráadásként Erik Satie Gnossienne No. 1-es tételét adta elő, mely mintha tökéletesen illeszkedett volna a romantika nagyjai és saját modern művészete közé korban és hangulatban is. Egy szó, mint száz: Fazil Say zenéje, játéka és már-mér őrületbe áthajló szenvedélye örökké bennünk marad…

 Cernov Noa, 2025. 02. 19.