Kadencia

Március 7-én, a Zeneakadémia Nagytermében a MÁV szimfónikusok két Ravel, és egy Ravel által hangszerelt művet szólaltattak meg, Ránki Dezső közreműködésével és Maxim Rysanov vezénylésével. A három mű különböző helyzetek és érzelmi állapotok színes palettáját tárta elénk, ami akadályt a zenekar és a karmester jól ugrottak, azonban mindegyik darabnál elmondható, hogy a megfelelő intenzitást a finálé környékén sikerült elérniük.

Ravel Lúdanyó meséivel kezdődött az este, a varázsvilág minden eleme megjelent. A hárfa határozza meg az egész zenekarhangvételét, központban az ámulat keltés szándéka áll. Öt tétel, öt mese. Ravel játékossága végigkíséri a részeket, azzal együtt sok karakterrel variál. Rövid tételekről van szó, többnél meglepően hatott a befejezés, nem alakult ki olyan kohézió, amire számítottam élő előadás kapcsán. Pont emiatt váratlan volt, amikor Rysanov utolsó intése mintha valamiféle varázsport szórt volna a terem egészére, a záró akkord ennek hatása alatt robbant ki.

Másodikként Ravel G-dúr zongoraversenyét hallhattuk, Ránki Dezső szereplésével. A zenemű elvarázsoltsága hasonló volt az előbbihez, Ránki játéka illett a darabhoz. Leginkább azt találom elgondolkodtatónak, hogy a MÁV előadásában úgy tetszett, minden hangszer maximálisan használja adottságait, mindezt úgy, hogy nem vált túl sokká. A zongora esetében volt feltűnő, azon kaptam magam, hogy látom, ahogyan a billentyűkön rohangál a zenész keze, de a mély és magas hangok erős kontrasztját nem érzem. Talán annak tudható be ez a jelenség, amit korábban említettem az intenzitást kapcsán – az érzelmi és a zenei paletta terjedelme nem volt azonos mértékű. Ennek ellenére az összhatás nem vált hiányossá, sőt mindkét Ravel darabban sokkal ütősebbre sikeredett így a zárlati fordulat.

Szünet után a népszerű Egy kiállítás képeivel folytatódott a hangverseny. A Promenade karakterét kiválóan megjelenítette a trombitás, majd később a zenekar többi tagja is. Az epizódok karakterek széles körét tartalmazzák, meglepően kevésnél volt érezhető a zenekar bizonytalansága. Az érzelmi skála itt sokkal jobban megközelítette a zenei anyagét. Rysanov vezényletével a szimfónikusoknak a ritmikai játékosságot rendkívül elevenen abszolválták. Az utolsó képre feszült figyelem irányult mind a hallgatóság, mind a zenekar részéről, a katarzis így maradéktalanul megvalósulhatott. Magamban összehasonlítottam a két héttel korábbi Beethoven 5. szimfóniájának előadásával, hasonló érzelmi állapotot eredményezett a kettő. Akkor is, és most is az fogalmazódott meg bennem, nem szeretném egy ideig felvételen meghallgatni a műve(ke)t, nehogy elfelejtsem a légkört, ami ezen az előadáson kialakult.