Kadencia

 2025. február 26-án a Magyar Zene Házának koncerttermében olyan kortárs szerzők műveit hallhatta a közönség, akik közül már egy sem él. Ez az ellentmondás két olyan jelenség eredménye, ami alapvetően határozza meg a kortárs zenéhez és a túl bonyolultnak hitt huszadik századi zeneszerzőkhöz való viszonyunkat.

A hangversenyen megszólaló művekben minden − interpretátoraikon kívül − egy elmúlt, fel nem támasztható világ lenyomata és tükre volt. És ugyan a ,,régizene” aktualitásáról, és aktualitás-paradoxonjának nehézségeiről sokat lehetne és kéne is beszélni, ami Boulezt és Schönberget illeti, az sokkal több puszta aktualitásnál. Míg az egyre régebbi zenék megértése felé tett lépéssel ugyan egy első szempillantásra teljesen járható úton haladunk, a valóban kortárs zene alapjául szolgáló schönbergi és boulezi világ nemcsak alulreprezentáva van, hanem a koncerthallgatóságban megerősített ,,úgysem értem” is megakadályozza a szóban forgó szerzők köztudatba való beépülését. Azáltal pedig, hogy nem ismerjük, nem ismerhetjük meg ezeket a zeneszerzőket, a kortárszenei megértőképességünk elé olyan akadályok gördülnek, melyekre a legtermészetesebb reakció a megérteni vágyás elengedése. Hogy a zenei kultúránkban ekkora lyuk keletkezett, az nemcsak a kortárs zenét tápláló hagyománylényegű szövetekben tesz súlyos károkat, hanem a régi zenéhez való hozzáállásunkat és alapvetően a zenével való kapcsolatunkat is teljesen átalakítja: kezdve a koncerttermi etikett-től, a zenehallgatási szokásainkon át egy kompozíció értelmezéséig, elemzéséig.

Boulez és Schönberg kortárs hatását, különleges aktualitását az jelenti, hogy a műalkotásaik állandó érvényességén kívül ezek a zeneszerzők olyan világnézeti, művészeti és zenei problémákat vettek észre és feleltek, relektáltak rájuk, amikkel mai napig küzd, vagy amikkel értetlenül áll szemben a (zenei) kultúra. De milyen problémákról is van szó?

A koncert neve az ,,Ellentétek párbeszéde: Boulez 100 X Schönberg 150” címet viselte. És ugyan tavaly volt Schönberg születésének kerek évfordulója és Boulez születéséé pedig idén kezdődött el, a számok nagyságrendjén ez mit sem változtat. Nagyon beszédes, hogy szinte pontosan száz év választotta el Beethoven és Schönberg születését. Tehát a Beethoventől számított zenetörténet százötven év alatt a klasszikus stílustól az atonalitásig jutott, és mindkettő stílust be is tetőzte. Ehhez képest a két zeneszerző és a valóban mai kortárs szerzők közötti száz év szinte eseménytelennek tűnik. Mivel a hosszabb tárgyalása ennek a mai ,,ácsorgásnak”, vagy látványosság nélküli fejlődésnek itt a terjedelem miatt nem részletezhető, csak Boulez híres és a saját korában híresen botrányos cikkére fogok reflektálni.

Boulez 1952-ben, egy évvel Schönberg halála után, egy párizsi lapban megírja ,,Le roi est mort” című írását amellyel Schönberg kultuszára utalt, és amiben élesen kritizálta a schönbergi iskolát és annak eredményeit. Nem hiába váltott ki ezzel az írásával Boulez akkora felháborodást − másokban pedig helyeslést (az ilyen nagy kaliberű reakciók sosem voltak homogének) −, a schönbergi komponálási technika árnyékából ugyanis a mai napig csak a legnagyobbak tudtak, tudnak kilépni. Ennek okait mind esztétikai-filozófiai, mind zenetörténeti szempontból érdemes lenne megvizsgálni, amihez sajnos szintén túl rövid a rendelkezésemre álló terjedelem.

Előrebocsájtva csak annyit, hogy Schönberg képes volt megőrizni a zene mélyen belsőséges érzékenységét, amihez a keretek nélküli, teljesen felbomlott zenei közegben olyan saját maga által felállított szabályokba korlátozta magát, hogy a formai kötöttség és a zenei hagyománytól való teljes elszakadás ellentétével meg tudta menteni az addigi zene alapvető kifejezőerejét és a zenei üzenet absztakciójának addigi távlatait.

Boulez azon kevesek egyike volt, akik el tudtak szakadni Schönbergtől, amiről már a koncert második darabja is meggyőzött minket, amelyet a zeneszerző mindössze huszonegy évesen komponált. A koncert zárásaként pedig a szóló klarinétra írt darabja szólalt meg, amelynek formabontójellege a mai napig meghökkenést kelt. Boulez nem törekedett az addigi zenei absztrakció távlatainak megőrzésére. Helyette egy magába forduló, az absztrakció teljes igénybevételével járó új zenei nyelvet alakított ki, amiben a kifejezés nem a műalkotás üzenetét hordozza, hanem önmagát vizsgálja. 

Boulez és Schönberg élnek! Zenei nyelvük releváns és megvalósított reflexiója ezeknek a máig megválaszolatlan, tisztázatlan kérdéseknek: meddig tart a zene? Mit jelent? Hogyan tükrözi a kort, amiben született? Csak tükörkép-e vagy megoldási javaslat? Ezekre a kérdésekre kaptunk egy-egy javaslatot, amik mégsem épültek be a hallgatói kultúrába: a huszadik századi válaszok mutattak rá a specifikusan mai kérdések megoldási lehetőségeire. Még ezeket a javaslatokat sem haladtuk meg és így nem is fordulhatunk újabb, sürgetőbb feladatok felé.

A koncertet Schönberg vonóstriója (op.45) nyitotta meg, amit a Metrum Ensemble előadásában hallhattunk. Interpretációjukban a schönbergi zene minden érzékenysége és áttetszősége világossá és érthetővé vált. Vavrinecz András intim és gondos hegedűhangjával sosem mutogatta technikai vagy zenei virtuozitását, hanem mindig a darab kijelölte hangszínnel tudott irányt mutatni, mégsem a többiek elé szaladni. A mélyhegedű szólamát Koppán Kata szólaltatta meg, akinek érett, mély tónusú brácsahangja nem akart versenyre kelni sem a hegedű magasságaival, sem a cselló mélységeivel. Ritkán hall az ember ilyen önazonos és őszinte brácsahangot. Agárdi Eszter csellózása fogta egybe két muzsikustársának játékát. Vibrátóinak és egyenes hangjainak tudatossága, még ebben a dodekafon darabban is az emberi énekhangot tudta megidézni. Érzékeny basszusként a mű drámaiságának alapja volt, végig kitűnően megválogatva technikai palettájának eszközeit. 

A már említett második darab Boulez fuvola-zongora Szonatínája volt. Rákóczy Anna, aki a koncert egyik művészeti vezetője volt, olyan egzakt és pontos fuvolajátékkal szólaltatta meg a művet, ami már önmagában is figyelemre méltó. Mindig meg tudta találni azt rezonanciát a fuvolajátékában, ami nemcsak a nem egyszer szokatlanul felrakott zongorahangzással volt egységben, hanem mindig értelmezőn és kifejezőn tudta kiemelni a Szonatina íveit, motívumait. A zongorista Ittzés Péter pedig olyan alkalmazkodóképességgel kísérte partnerét, amivel a fuvola köré szinte észrevétlenül épített egy olyan világot, amiben csaknem minden lehetségesnek tűnt.

A koncert utolsó darabját kétszer hallgattuk meg, ami talán az est egyik legnagyobb pozitívuma volt. Hiszen az ilyen típusú zenéket nagyon nehéz, szinte lehetetlen első hallásra befogadni. Rozmán Lajos a hangverseny másik művészeti vezetője Boulez ,,Dialogue de l'ombre double” című művét játszotta el, egyszer kivilágított, egyszer pedig teljesen elsötétített teremben, fejből! Külön ki kell térni arra, hogy nem kétszer játszotta el ugyanazt a darabot, hanem a mű mindkét verzióját megszólaltatta. Ráadásul kotta nélkül, ami egyszeri eljátszásnál is óriási sportteljesítmény lett volna, így azonban a klarinétművész kivételes emlékezőtehetségét is megmutatta nekünk. A darabban hat hangszóróból egy Rozmán Lajos által előre feljátszott szólam szólalt meg, mindig másik hangfalból; ezzel a szólammal tudott felelgető viszonyba kerülni az élő klarinétjáté. Az előre felvett szólamnak a mozgását koordináta Bolcsó Bálint hangtechnikus.

Zárógondolatként ki kell térnünk az est moderátorára, Fazekas Gergelyre, akinek átvezető, ismertető szövegei olyan ismeretekkel vértezték fel a hallgatót, amikkel a spontán befogadás is élvezhetővé vált. Esterházy Pétert idézve bátorította a közönséget arra, hogy ne bonyolulttól féljenek, mert nem ettől, hanem „a zavarostól kell félni.”

A koncert minden művésze olyan lelkiismeretességről, precizitásról, átszellemültségről és alázatról tett tanúbizonyságot, amire − különösen ilyen típusú művek esetében − alig van példa. Talán elhamarkodott lehet az a kijelentés, hogy a félelem az ilyen művektől végleg meghalt, de nem túlzás azt állítani, hogy a bátorság újra megszületett, nemcsak az előadókban, hanem hallgatókban is. Éljen a Bátorság! Éljen az új király!