Kadencia

A Zeneakadémia Solti termében megrendezett koncerten, annak ritka jelenségnek lehettünk szemtanúi, amikor a legkülönbözőbb irányból, időből, élethelyzetből, kultúrából és művészi elgondolásból érkező vonalak egy pontban találkoztak. A szünet nélküli koncertet leíró prospektus a közös gyökerek kutatása mellett olyan zsidó származású zeneszerzők műveivel keltette fel az érdeklődést, melyeket 1927 és 1952 között írtak. Ami ezeket a műveket a nyilvánvaló kapcsolatuk mellett összeköti, az a hangszerelés. Hogy a négy zeneszerző hasonló élethelyzetekben a fuvola-zongora párosítást választotta a kompozíciók keretének, már önmagában apropót biztosított Győri Noéminek és Balogh Józsefnek kamaraestjük megrendezésére. Az esten a zsidó gyökerek mégsem kaptak központi, témamegjelölő szerepet. Az hangverseny elejének tematikája és Győri Noémi erre az estére tervezett ruhája − a fuvolista egyszínű ruháján megjelenő feliratfoszlányokat ugyanúgy lehetett Noéminak olvasni, mint Noénak − teremtett a zenében néhol megjelenő utalások mellett olyan közeget, mely nem korlátozta, hanem új értelmezői utakat mutatott az elhangzó műalkotásoknak.

Hogy a február 19-ei koncert összetettségét és komplexitásából következő jelentőségét érzékelhessük, meg kell vizsgálnunk az összefutó vonalak sokaságának bonyolult kesze-kuszaságát.

Az estét keresztül és kasul átjárta a kettősség és hármasság különös ötvözete. A koncert három egységre oszlott, melyet a műsorfüzet is szemléltetett. Minden egységet Paul Ben-Haim Három dal szöveg nélkül című műve indított el, melyet először Mieczylsaw Weinberg Öt darab fuvolára, majd Dick Kattenburg Fuvola-zongora szonátája (op.5) és zárásképpen Erwin Schulhoff szintén Fuvola-zongora szonátája követett.

Tehát minden egységben két különböző zenei fogalmazásmód felelgetett, lépett egymással kapcsolatba. Erre rímelt a két hangszer egymáshoz fűződő, össze-összefonódó viszonya is. Az egységek elkülönítését a művészek úgy szemléltették, hogy a nyitódarabokat a színpad bal oldalán játszották, a fuvolista emelvényen, Balogh József csukott fedelű zongorán. Ezek után az adott egységben következő darabokhoz a színpad jobb szélére mentek, ahol Győri Noémi emelvény nélkül, a zongorista pedig felnyitott fedőlappal szólaltatta meg a kompozíciókat. A felelgetés, és elkülönítés mégis egységességet tudott eredményezni, hiszen az egyébként lazábban összekapcsolódó Paul Ben-Haim-darabok össze tudták foglalni, össze tudták fogni az este dramaturgiai ívét. A kettősség és felelgetés nemcsak térben, időben, hangszerelésben, művekben és a műveken belüli kontrasztokban, hanem a hangzó anyag és artikulált szöveg közötti viszonyban, a zene és költészet közti párhuzamban, ellentéthalmozásban is megjelent.

A megszólaló szövegeknek a költője és előadója Röhrig Géza volt. Hamarosan megjelenő verseskötetének darabjai a három nagy egység tematikáját adták meg: az elsőben Istennel és a halállal, a másodikban az anyaszerep, anyakapcsolat körüljárásával az utolsóban pedig párkapcsolati, szerelmes költeményekkel tudta új megvilágításba helyezni az egyébként is dinamikusan lüktető értelmezési horizontot. A költemények mindig két darab, két tétel között jelentették az átmenetet. Röhrig Gézával pedig a hármas osztás újabb értelmező lehetősége is megjelent: három előadó, három egység, három tematika, három színpadi helyszín – ez Röhrig Géza esetében állandóan változott, mindig máshol szavalta el verseit −, és három idősík: mára már holt zeneszerzők alkotásai, a csak a jövőben megjelenő versek és a kettőt összekötő jelen, ahol nemcsak találkoztak, hanem átértelmezték, más-más megvilágításba helyezték egymást ezek az alkotások.

A legkülönösebb mégis az volt, hogy a versek nem megakasztották vagy kiszakítottak minket a zenei folyamatból, hanem összekötötték a darabokat, egységet, aktualitást kölcsönöztek az előadásnak. Hogy ez azért volt-e lehetséges, mert a zenei szövet egységesen keletkezési időpontjukhoz képest konzervatívabban, könnyeden, sokszor csak hangulatokat festve volt a zeneszerzők által megszerkesztve és emiatt tudott a szöveg kiemelkedni, megakasztó partnerségből tézismegfogalmazóvá válni, nem lehet tudni, de talán nem is fontos. A legnagyobb gonddal és hozzáértéssel interpretált zenei anyag áttetsző és leheletvékony volt, ennek szilánkosra törését Balogh József és Győri Noémi magabiztos és minden pillanatban átszellemült előadása tudta csak megakadályozni. A versek érzékeny csiszoltsága és modern rusztikussága pedig mintha az est struktúráját, alapköveit jelölte volna ki.

Az egész előadás egy gondosan megformált üvegszoborhoz hasonlított. A zenei anyag érzékenyen megfestett színein ugyan át- meg átláttunk, de finom, íves formái és hibátlansága az előadók felkészültségének, interpretációs alázatátának és szabadságának volt köszönhető. A pillangószerű törékenység mégsem emlékeztett finomkodásra. Ennek oka, hogy a durva, már-már valami őserőt megidéző versek tartószerkezetként hordozták az üvegszerű testet.