Kadencia

Szinte érthetetlen, de Térey János Nibelung-lakóparkjának kőszínházi bemutatójára tizenegy évet kellett várni. Kétlem, hogy ennyi időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a drámaciklus megfelelő formában tudjon színpadra kerülni, a székesfehérvári Vörösmarty Színház produkciója azonban ráeszméltette a közönséget a darab kimagasló kvalitásaira és a könyvbe zártság méltatlan hosszára.

A már hat éve elhunyt szerző egyik legkifinomultabb és leggrandiózusabb műve a Nibelung-lakópark. A szöveg sokrétűségét mi sem példázza jobban, mint hogy az egyértelmű és rejtett wagneri kapcsolódások legalább olyan szervesen szövik át, ahogy a Ring zenei szövetében is kevés az olyan pillanat, amikor csak egy motívumot hallunk, ismerünk fel. Az alapanyag ilyen sűrűsége ötvöződik az egyik legmodernebb szépirodalmi nyelvezettel, ami egyszerre marad mindig szellemes, közvetlen és egyszerre őrzi meg ,,veretességét”, kerüli el minden tekintetben a szócséplést, a fölösleges és önkényes sziporkázást.

Hogy mégsem csapott le Térey művére azonnal és máig senki, az praktikus szempontól mégis érthető. A wagneri mintához hűen egy előjáték és három dráma alkotja a Nibelung-lakóparkot. Csak remélni merem, hogy a ringi előadásokhoz hasonlóan lesz majd olyan színház, amelyik vállalkozik egy három-négynapos Térey-maratonra. 

De az ilyen kaliberű vállalásokra sem színházaink anyagi háttere, sem az esetleges bukást kompenzáló védőháló nincs meg.

Talán emiatt is, de a Vörösmarty Színház egyestés drámává zsúfolta össze a darabot 2025. április tizenkilencedikén. Ennek okát első ránézésre a már említett praktikumban találhatjuk, azonban emellett az is igaz, hogy a sűrítés mindvégig a rendezés szempontjait szolgálta. Nem elhagyott és lecsalt részeket: az egyes részek hiányával emelt ki a rendezés szempontjából központi gondolatokat.

Szikora János rendezése fantasztikusan rezonált Térey darabjával annak ellenére, hogy Térey elég egyértelműen leírta, hogy minek kell történnie, látszódnia a színpadon. A szerzői utasításoktól való szükséges eltávolodást Szikora csak ott tette meg, ahol a mindössze három és fél órába tömörített dramaturgiai ív megkívánta. 

Meg kell említenünk a díszlettervezőt és a videókért és filmekért felelős kollaborációt is. A színpadon ugyanis kettős, két különböző síkban elhelyezett háromajtós, elektorikus panelek voltak elhelyezve. A díszlet szinte csak ezekből állt és elképesztő modernséggel, ízléssel, színvonallal és sokszor a vakmerőség határait súroló megoldásokkal használták őket. Szendrényi Éva díszlettervező, valamint Lelkes Botond és a Non Lieu Productions Kft. olyan látványvilágot tudott teremteni a sokszor utópisztikus, sokszor a mítoszokat idéző színpadképpel, aminek a kettőssége az egyik legkortársabb, legelevenebb közeggé tette a színpadot. Ezt a világok ütközésének helyet adó teret tudták megtölteni a színészek, akik az őrületben szinte a falig elmentek.

Gáspár Sándor volt az egész est tulajdonképpeni ,,első számú” főszereplője. Hogy ez így alakult, az sokban köszönhető a szövegi húzásoknak. És szintén ezeknek a húzásoknak tudható be, hogy egy nagyon emberközeli kezdő attitűdből tudott építkezni − vagy rombolni − a totális mentális őrületig. 

A főszereplők közé tartozik még a Siegfriedet alakító Sághy Tamás, akinek Gunter szerepében Sarádi Zsolt volt az ellenpólusa, kiegészítője. Mindketten meg tudták teremteni az egymástól független, mégis szorosan összekapcsolódó párkaraktereket, ami még a szerepcserében sem tudott elhomályosulni. Az érthetőségben egyébként sokat jelentettek Benedek Mari egyértelmű, de sosem túlzó jelmezei, melyekkel kapcsolatban szintén elmondható, hogy bevállalós, ítléses és nagyon profi volt.

Ki kell emelnünk Ballér Biankát − Brünhilde szerepében és a Gurtunét játszó Ladányi Júliát. A szerep kedvéért elképesztő vállalásoknak tettek eleget, miközben latin tánctudásukkal is csak a legnagyobb elismerést váltották ki. Szinte elképesztő volt az a karakterfejlődés, amit – bár nem mindig jelent meg percről percre, és legtöbbször a színpadon kívül ment végbe − mégis tökéletesen lehetett követni, érteni, átélni.

Meg kell említenünk a Norna Network dolgozóit: Stauróczky Évát, Molnár G. Nórát és Reiter Zitát. A norna lányok vezettek be, át és ki a jelenetkek kavalkádjából, segítettek pillanatokra hátrébb lépni az egyre zavarosabb érzelmi útvesztőből, hogy a nagyobb léptékű eseményekre eszmélhessünk.

Kiváló mellékszereplői alakításokat tudhat magának Decsi Edit mint Erda; Kelemen István mint Truchs; Trokán Péter mint Alberich; Kőrösi András mint Dankwart és Kozáry Ferenc mint Frei. Viszonylag kevés szövegük ellenére sikerült szerepüket élettel megtölteniük, szervesen kapcsolódniuk abba a világba, ahol az események a legváratlanabb fordulatokat vehetik és általában veszik is.

Néha úgy tűnt, mintha egy-két ponton kicsit sok lett volna Kuna Károly, Keller János és Kádas József direkt proliskodása, de könnyen lehet, hogy csak a hangosítás miatt tűnt bántónak és sokszor nem elég érthetőnek az általuk megszólaltatott és egyébként sok fricskával megírt rapbetét.

Az előadás egészére elmondható, hogy elképesztően bevállalós volt. Mind a színpadkép tekintetében, mind a bejátszott filmekben, mind a színészek vállalta extravaganciában. De talán másképp nem is lehetett volna elérni azt a hatást, aminek szükséges végkifejletében feltűnt a színpadon a színháztörténetben élenjáró módon a robotika. Ez a teljes őrület utáni kicsengetése a darabnak nem szerepelt Térey művében. De olyan szervesen kapcsolódott az addigiakhoz, és olyan kontextusba tudta helyezni az előadás világát, ami a legtisztább társadalmi ítéletté formálta az eredetileg ,,pusztán csak” modern szöveget.