Kadencia

A Vígszínház Házi Színpadán debütált Tasnádi István Apa szeme fénye – Gold Digger című drámája. Tasnádi nemcsak szövegírója, hanem rendezője is volt a darabnak, amivel mintha már előre ellensúlyozni akarták volna az alapkonfliktus sablonosságát. 

A darab alapja egy, a valóságban is sokszor tragédiához vezető jelenség: egy magányos idős férfi és egy szép fiatal lány kapcsolata. A család megpróbálja lerántani a leplet a csaló lányról, aki úgy játszik az öregúr érzéseivel és gondolataival, ahogy akar. A végkifejlet két lehetősége lebeghetett előttünk: vagy a csalás tartuffe-i leleplezése, vagy egy, szinte shakespeare-ien sok halotthoz vezető tragédia. A Tasnádi választotta szűkre szabott alapszituációban azonban a leleplezés az idős férfi esetében inkább komikus, a halál ugyanakkor kevésbé drámai, hiszen a darab egyik főszereplője végig erre számít.

Tasnádi drámaérzéke azonban olyan költőien finom eszközökkel és olyan tökéletesen kimért, majd adagolt időkkel dolgozott, hogy sikerült mindvégig a fókuszt a főszereplőre irányítani. Arra főszereplőre, aki így nemcsak elszenvedője volt a történéseknek − nem maradt az eseményeknek és embereknek kiszolgáltatott báb −, hanem egy érző, szenvedő, folyamatosan alakuló és változó emberré vált a szemünk előtt. 

A már említett szűkre szabottságot, drámai behatároltságot Tasnádi feszülő, tág horizontú lepellé változtatta. A drámai szövet ilyen fajta kiterjesztése, a felállás, a jól ismert konfliktus fokozatos személyesítésével valósult meg. Lehengerlő volt látni, hogy az általánosságok − kontextus nélkül − milyen messze esnek a befogadói világtól. És hogy ezt a távolságot éppen az egyre szubjektívebbé váló eseménysor és az egyre individuálisabb látásmód mennyire le tudta leszűkíteni, vagy szinte teljesen feloldani. 

A drámai világnak ebbe a kiszélesítésébe (vagy épp koncentrálódásába) a költőiség a meg nem válaszolt kérdésekkel, a legapróbb szójátékkal, nyitva hagyott feltevésekkel fényt beengedő apró lyukakat vágott. És míg a drámaiságnak a bravúros megteremtése még csak egy jó író és színházi mesterember virtuozitása, addig ezek az apró, ferde fényfoszlányok tették élővé, valóban színházi alkotássá a darabot.

A személytelentől való haladás a személyesség felé a rendezésben is hasonló erővel érvényesült. Mind az Apát alakító Kőszegi Ákos, mind a kisebbik fiú szerepében Dino Benjamin, szinte bosszantóan együgyűnek tetszett a darab első tíz percében. Annyira kevéssé voltak formáltak, annyira direktek voltak karaktereiknek első megszólalásai, hogy az nemcsak a hétköznapok sivárságát idézte meg, hanem a várt színpadi varázst is sikeresen késleltette. Ehhez mind a kettőjük legnagyobb önkontrolljára volt szükség, hiszen csak így tudta a mű – egy felhúzott csúzlihoz hasonlóan − belerepíteni a közönséget abba a mikrovilágba, ahol minél apróbb valami, annál több mindent jelent. Az ő karakterük így tudott a leginkább kinyílni. A feltűnő hétköznapiságból mintha mindketten egy-egy önálló világot teremtettek volna saját törvényszerűségekkel, saját működési mechanizmusokkal.

Ehhez a két világhoz asszisztáló többi karakter háttérszerűen bomlott ki a dráma eseménysorán. Mind az idősebbik fiút játszó Horváth Szabolcs, mind a fiatal lányt alakító Rigó Mária érzékenyen, sokszínűen, és kellően kétértelműen tudta megformálni szerepét. Az Anya szerepében Igó Éva minden akadály nélkül tudta átvenni az Apa által megteremtett kissé zavaros, de zavarosságában is a legnagyobb őszinteségre törekvő szeretet habitusát.

A brechti világot megidéző betétdal ebben a darabban is fontos szerepet kap. Talán nem véletlen azonban, hogy csak egy dal szerepel a drámában, az is a dramaturgiai csúcspont után, szorosan a végkifejlet előtt. És itt meg kell említenünk Monori Andrást, aki az előadáshoz megtalálta a megfelelő zenei mennyiséget, ami sem kevésnek, sem soknak nem hatott. A zene hozzá tudott adni a színészek és a színpadkép keltette hatáshoz valami más ízt, ami mindig egy kicsit érzékenyítette, a megcélzott szubjektivitást szem előtt tartva változtatta meg az összhatást. És még Kanye West Gold Digger (aranyásó) száma sem lógott ki a zenei perspektívából.

Tasnádi másik érdeme, hogy felismerte, mi az a lendületmennyiség, ami benne van a darabban: ahelyett, hogy két lazább, hígabb, megfoltozandó részre szabta volna föl a történetet, szünet nélkül játszották a másfél órás művet.

Mind a darab, mind a rendezés, mind a színpadi megvalósítás az érzékeny, de nem érzékenykedő előadások közé sorolja az Apa szeme fénye – Gold Digger című drámát. Az annyiszor hallott és ismert történetet új nézőpontból láthatta a közönség, felfedezhette drámaiságát, tartalmát, amit a kitűnő alakítások lélekkel tudtak megtölteni.