Kadencia

Eötvös Péter nemcsak a magyar, hanem a külföldi kortárs zenei élet egyik olyan meghatározó figurája volt, akihez hasonlót alig-alig találunk. Magyarországon alapvetően karmesterként, zenei szervezőként, folyamatosan kísérletező és legfőképpen támogató figuraként emlékszünk rá ⎼ az ilyen típusú tevékenységeinek hatását, fontosságát és puszta létét nem lehet eléggé kiemelni és meghálálni ⎼, és ez a kép sajnos befolyásolja a nemrég elhunyt zeneszerző kompozíciónak ismertségét, műveinek széles körű elterjedését. Váratlan halála után ugyan sor került egy-két emlékestre, mindezek azonban kevesek voltak ahhoz, hogy zeneszerzői munkásságáról megértő, átfogó képet alkothassunk. Kompozíciós stílusának folyékonysága és a tárgyát mindig a legtökéletesebben kifejező új és új, szellemesebbnél szellemesebb, egymástól egészen különböző, alapgesztusaiban mégis azonos zenei nyelve az, ami nem kis kihívás elé állítja azt, aki érteni, ,beszélni” akarja Eötvös Péter műveinek retorikáját.

Ilyen hiánypótló estre tett kísérletet a MÁV Szimfonikus Zenekar 2025 február hatodikán, melyen Farkas Róbert vezényelt. A hangversenyt Eötvös Péter emlékének dedikálták, akivel a zenekar sokat dolgozott, szoros kapcsolatot ápolt. Közös vállalkozásaikról az est műsorfüzetében is olvashattunk, melynek igényességét és információgazdagságát némiképp árnyalja, hogy újrahasznosított szöveget is tartalmaz. Alapvetően mégis sokat segített megérteni a koncert egyes darabjait.

A műsor első felében Samuel Barber Adagiója, Igor Sztavinszkij Gyászéneke és Eötvös Péter Hárfaversenye szólalt meg. A koncert első része tehát Eötvös haláláról, a gyászról és szellemének tovább éléséről szólt, minden darabot ezeknek a momentumoknak megfeleltetve. És hogy milyen dramaturgiai döntés miatt kerülhetett a koncert második felének műsorába Mozart egyik legvirgoncabb, Jupiter (K.551) szimfóniája, azt csak utolsó hangja után kezdhettük el sejteni. Valószínleg ezt a darabot már nem nekünk játszották, hanem Eötvösnek. 

És valóban. Ha egy pillanatra megpróbáljuk Eötvös Péternek képzelni magunkat, minden bizonnyal két eseményét emelnénk ki a koncertnek: a Mozart szimfónia 4. tételét és a Sztravinszkij-mű legnagyobb pianissimójában véletlenül megszólaló telefont, mely egészen különleges párbeszédbe elegyedett egy kürtszólóval. E gyöngyszemek mellett is sok virtuóz zenei eseménynek lehettünk fültanúi, e kettőhöz azonban egyik sem ért fel.  

Barber darabját kifejezetten gyorsan játszotta a zenekar vonós együttese. Talán ennek a gyors tempónak és minden vonós pontos egymásra hangolódásának köszönhető, hogy az alapvetően könnyen giccsbe hajló interpretáció hiteles és megrázó volt. A hegedűk egységes vibrátója és a cselló tiszta intonációja a darab legvégén lévő magas fekvésekben is stabil és érzékeny maradt, mely megteremtette a lehetőséget arra a hosszú generálpauzára, melyben talán több minden történt, mint az addig leírt és eljátszott hangok összességében.

A már nagy létszámú  fúvóskart is felvonultató Sztavinszkij-műben olyan egészen meghökkentő zenei megfogalmazásokat hallhattunk, amik már előrevetítették a komponista párizsi balettzenéinek hangzásvilágát. Ebben a darabban a nagy ellentétek inkább dinamikai síkon körvonalazódtak, melyekben hol egészen az egy szál klarinét pianója alá halkulta zenekar, hol pedig olyan hangosan fújta a rezeskar, hogy egészen beleremegett a terem. Talán egyetlen hiányossága az volt az előadásnak, hogy a szélsőséges dinamikai sarokkövek közötti utat nem volt idejük és lehetőségük bejárni, emiatt főleg a fortissimo részek néha már bántóan harciasra sikerültek.

Ezután következett Eötvös Hárfaversenye, melynek Xavier de Maistre volt a szólistája. A művet a zeneszerző 80. születésnapján mutatták be, ahol a szólót szintén Maistre játszotta, és akinek a komponista a darabot ajánlotta. A versenymű négy tételből áll, melyből az első Improvvisando tétel tulajdonképpen a hárfa bevezetése és hangterjedelmének, eszköztárának bemutatása. Ezt a tételt másik három követi: Allegro felice, Calmo, ma non troppo (Hommage á Ravel) és egy cím nélküli tétel. A kezdőtételben a hárfa alsó húrjait el kell hangolni, ezáltal az eredeti harmóniák alapjának felhangrendszere különös vibrálást kap. Ehhez hozzá tartozik az is, hogy mind a három tételben a hárfa testvérhangszerei, a cseleszta és a xilofon egészítették ki a sokszor hiányos hangképet. Xavier de Maistre egészen elképesztő virtuozitással és pontossággal szólaltatta meg a darabot, melyet hallgatva rá kellett döbbennünk, hogy mennyire kiaknázatlanok a hárfa nyújtotta lehetőségek, amikkel Eötvös olyan felszabadultan és szellemességében is mértékkel bánt. A zenekar a darab támasztotta magas technikai, ritmikai kihívásokat egységesen tudta megugrani. De míg a legnehezebb részeket tudták a legnagyobb biztossággal megszólaltatni, addig voltak olyan unisono részek, ahol nem találtak egymásra az azonos szólamot játszó hangszerek. Összességében óriási teljesítmény, hogy a zenekar egy kortárs művet így megszólaltasson, még ha nem is minden részében tökéletesen.

A vastaps után a szólista Godefroid Velencei karneválját játszotta ráadásnak. Ez a variációs klasszikus-romantikus darab világított rá igazán a szólista technikai felkészültségére és muzikalitására, melynek mértékét addig csak sejteni lehetett. Bámulatosan magabiztosan és felszabadultan kezelte hangszerét, olyan stabilan állt a keze a húrokon, mintha azok zongorabillentyűk lettek volna. Repetációja, staccatója és a minden hangra kiterjedő igényes zeneisége megerősítette, hogy a hárfa ⎼ lehetőségeiből adódóan ⎼ szólóestekre a lehető legalkalmasabb.

A szünet után Mozart utolsó, C-dúr szimfóniájában mintha az addig hallottakhoz képest egy teljesen új zenekar lépett volna színpadra. A 18. századi szimfonikus apparátus létszámából is adódhatott, hogy sokkal egységesebb dinamikatartományt tudtak bejárni, mint a koncert első felében megszólaló, grandiózus zenekart mozgósító művekben. Nem volt olyan hézag forte és fortissimo között, melyet ne mozogtak volna be, ezzel a fortissimókat is beleolvasztva a zenei folyamatokba. Mindemellett ki kell emelni a vonóskar hangzását, melynek arányai egészen sűrű és puha hangot kölcsönöztek a Mozart-szimfóniának. Nemcsak ez a tömör hangzás, hanem a két középső tétel vaskossága is egy régebbi Mozart-interpretációt idézett fel: a bernsteini, karajani hangzásvilágot. És ezen túlmenően emlékeztethetett minket egy olyan jól ismert Beethoven-hangra is, mely mára szinte egyet jelent magával a szerzővel. Mivel az idei koncertévadban a zenekar Beethoven összes szimfóniáját előadja állandó vendégkarmesterükkel, Takács-Nagy Gáborral ˗ az ötrészes sorozatból már három előadást a hátuk mögött tudhatnak ˗, érthetővé válik, hogy a kisebb apparátus jobban összecsiszolódott, és ezt visszahalljuk egy másik koncerten is.

A középső két tétel: az éneklő, lírai, hirtelen-drámai második (Andante cantabile) és a táncos, marcato harmadik (Menuetto, allegretto)  kicsit súlyosabb, expresszívebb játéka miatt a mozarti könnyedség néha statikussá, blokkszerűvé vált. A fúvósok, kiemelve a két kürtöt, két fagottot és két trombitát kellően fel tudták pezsdíteni a középső tételeket, ezzel jobban kirajzolva Mozart már a romantikát megidéző szerkesztésmódjának finom apróságait.

Az első Allegro vivace tétel egészen lehengerlően szólalt meg. A zenekar végtelenül energikus és örömteli játékából nem hiányoztak azok az idők, melyek nélkül a tételen csak végigszaladni lehet, és melyek olyan tökéletesen lettek beállítva a túlzóan nagy és a ,,lihegő”, kapkodó levegővétel között. Talán még ennél is jobban sikerült a negyedik Molto allegro tétel, melyben minden mozarti invenció felragyogott és úgy világította meg a másikat, hogy az ötös-fúga bámulatos könnyedséggel kezelt szerkezete tökéletesen érthetően érvényesült.

A koncertet mindenképpen hiánypótló jellege és magas színvonalú zenekari hangja azok közé a hangversenyek sorába illeszti, melyeknek nemcsak a közönség becsábítása a célja, hanem ezen túlmenően az új zenei nyelvek, hangzások megismertetése és a nagy mesterek előtti tisztelgés is, és melyet a MÁV Szimfonikusok maradéktalanul teljesített.