Kadencia

Október tizennegyedikén egy ősbemutatóval, egy azt kereztező romantikus műsorral és egy új zenei profilját reprezentáló zongoristacsillaggal várta a hallgatóságot a Musikverein Nagyterme.

A hangverseny első felében Beethoven utolsó zongoraversenyét hallgathatta meg a közönség. Első pillantásra furcsának tűnhetett, hogy az izlandi zongorista éppen Beethoven egyik legkirobbanóbb zongoraversenyét választotta, hiszen Víkingur Ólafsson zongorakezelése, ultraszenzitív zeneisége és a bécsi szerző energikus, kertelést nem tűrő zenei nyelve között igen nagy a távolság. Ugyanakkor igenis érthető: a zongoristának egy hónap múlva fog megjelenni Opus 109 című albuma, melynek gerincét Beethoven 30. szonátája képezi. A praktikus előtanulmány mellett a bachi örökség tovább élését is megfigyelhettük Ólafsson Beethoven-interpretációjában. Ez már csak azért is lehetséges, mert noha az izlandi művész a tőle szokatlan harsánysággal és dinamizmussal adta elő az Esz-dúr zongoraversenyt, teljesen átalakulni nem tudott: jól ismert Bach-hangja újra és újra felderengett a beethoveni passzázsok mögött. Szerencsére erre az ötödik zongoraverseny engedett teret, hiszen a barokk kor mesterének hagyatéka valóban ott rejtőzik minden Beethoven-sor mögött.

Az előadás konkrét, érzékeny, dinamikus és lendületes volt. Mégis beigazolódott a sejtésünk: Ólafsson zongorázása túl egyenes volt. Egyrészről persze tartást is kölcsönzött az előadásnak, de azt a beethoveni svungot és mindent megmozgató átéltséget nem tudta megszólaltatni. Ez nem fortéinak gyengesége miatt történt így, hiszen ha kellett, még egy tutti zenekart is képes volt átzongorázni. Sokkal inkább az egyes zenei motívumok túlzott elérzékenyítése és a hangok önálló világként kezelése volt a merevség forrása. Bach műveiben minden különálló hang önállóságát a kompozíció legitimálja, és a hallgatóság számára is megmarad a lehetőség a különálló világok, különálló hangok individuális megértésére. Beethoven zenéjében a hangok sokkal inkább egymáshoz kapcsolódnak és a hangok között lévő szoros kapcsolat adja ki azt a nagy zenei ívet, ami mai napig az európai kultúra egyik legmeghatározóbb zeneszerzőjévé teszi. Beethoven zenéje az egységről és az összetartozásban rejlő nehézségekről, a győzelemről vagy a diadalmas bukásról szól.

Víkingur Ólafsson artikulált játéka ezt az egységet nem drasztikusan, de feldarabolta, emiatt pedig Beethoven zenéje nem tudott teljességében kibontakozni. Ólafsson gyöngyöző, éteri játékához sokkal inkább illett volna egy Mozart-zongoraverseny, ami leginkább a zongoraverseny második, lassú tétele alatt fogalmazódhatott meg a hallgatóságban. Ebben a tételben tudott leginkább érvényesülni az izlandi zongorista érzékenysége. A zongoraverseny egyetlen komoly szépséghibája a harmadik tétel főtémájának furcsa derékba törése volt. Az eszkalálódó témát a felénél Ólafsson subito piano folytatta, ami teljesen megszakította a zenei folyamatot. A legmegmosolyogtatóbb azonban az volt, hogy a zenekar a jól ismert módon játszotta a főtémát, így a zongorista egyéni megoldása még inkább elszigetelt maradt.

Ráadásnak először novemberben megjelenő lemeze utolsó darabját adta elő: Bach hatodik (E-dúr) francia szvitjének harmadik, Sarabande tételét. A tétel a művésztől megszokott módon volt érzékeny és higgadt. A kettő nem is lehetett volna egymás nélkül: a finomkodás manapság dívó szokását Ólafsson a lehető legjobban ellenpontozta. Játéka hihetetlenül nyugodt és teres, ami manapság annyira hiányzik az előadói felfogásból. Ezzel az egyszerre elégtételt nyújtó és kritikus megoldással az izlandi zongoraművészé korának egyik legegyénibb és legszebb zongorahangja.

Második ráadása a zongorista cégére volt: Bach negyedik orgona szonátájának második, a cseh Stradal által átírt tétele. Nemcsak az internetről ismerhetjük ezt a darabot, hiszen pár éve a Müpa színpadán is ezt a művet játszotta ráadásként. Sajnos a musikvereinbeli előadása sikerült legkevésbé: mintha az arany terem Mammonja és keringőktől terhes levegője még Ólafssont is megmérgezte volna: szinte ízléstelenül figyelemhajhász módon játszotta a darabot. A fortékban csak fékevesztett indulat volt, a pianók pedig szinte mindig túl szabadra sikerültek. Víkingur Ólafsson fantasztikusan tudja a darabot, a Musikverein közegében azonban valamiért csak halvány mását tudta nekünk megmutatni

A koncert második felében elhangzott egy kortárs mű, a mexikói származású Gabriela Ortiz Si el oxigeno fuera verde (Ha az oxigén zöld lenne) című szimfonikus darabja. A kortárs opusnak ez volt az osztrák ősbemutatója, előadása technikai szempontból remekül sikerült. A négytételes darab legmegrázóbb része a harmadik tétel volt, melyben az éjszakai természet megelevenedését hallhattuk. Sajnos az impresszionisztikus zenei nyelvezet sokszor vált egysíkúvá, vagy nem tudott megszabadulni Ravel és Debussy árnyékától. A Philharmonia Orchestra pontosan és érzékenyen interpretálta a művet, így a kevésbé ötletgazdag intermezzókon is hamar túljutottak.

Az este zárószáma a romantikus-huszadik századi finn zeneszerző, Jean Sibelius ötödik, a Beethoven-műhöz hasonlóan szintén Esz-dúrban írt szimfóniája volt. Santtu-Matias Rouvali ezt a darabot tudta leginkább megformálni, ebben tudtak zenei elképzelései igazán megvalósulni. A harmadik, Allegro molto tétel sikerült a legjobban, itt a finn szerző humora, érzékenysége, szenvedélyessége és a zenekar technikai és zenei fölényessége egyaránt érvényesült.

Két ráadást adtak, az egyik Sibelius Valse Triste című műve, a másik a Moszkva–Cserjomuski operettből készült Sosztakovics-szvit első tétele volt. Az első ráadásdarab már-már túlzó líraiságát Sosztakovics sramlizene paródiája ellensúlyozta ⎼ és mutatott fityiszt a Musikvereinnak.

A koncert nem mindig tudta megteremteni azt a közeget, melyben az előadott művek önmaguk teljességét érhették volna el, az előadók szellemes kiegészítései, zenei intelligenciája és humora mégis a zene iránti alázatról és szeretetről tanúskodott. Egy jó előadáshoz legalább annyira kell érteni a közönséget, mint magukat a műveket. Egy olyan zenei nyelvet kell kialakítani, amely kiszolgálja az elvárásokat és egyben építi is a hallgatóságot. Ezen az estén ez majdnem sikerült.