Kadencia

Október elsején és másodikán adott Schubert-estet Schiff András a bécsi Konzerthausban. A kétestés programnak a fellépők a Schubertiade nevet adták. Az első estén Schiff mellett Ajna Müller mezzoszoprán és Julian Prégardien tenor lépett színpadra; a második koncerten pedig Schubert szólózongora darabjait hallgathatta meg a közönség. Mindkét koncert után furcsa belső feszültség állt a katarzis, a teljes átélhetőség útjába. Elégedettség és elégedetlenség, megértés és értetlenség keveredett egymással. A zavar alapvetően a művészi koncepció és a megvalósítás közti feszültségből eredt.

Hogy megértsük miért volt egyrészről elég, másrészről mégis érthetetlenül kevés Schiff teljesítménye, ahhoz a koncertek több aspektusát is figyelembe kell vennünk.

A schubertiádák felelevenítésére, megidézésre tett kísérlet több fontos dologra is rávilágított. Alapvetően persze Schubert zenéjének közelségét, közvetlenségét és bensőségességét volt hivatott megjeleníteni a hangverseny. Mégis távolabbi, a koncerthez szervesen nem kapcsolódó kérdéseket feszegetett az előadás: a közönség és előadók kapcsolatát.

Sokan lamentáltak már reménytelenül a koncertélet kétszereplős dinamikájának merevségén, ridegségén. A dialógus fellépő és hallgató között a modern koncerttermekben valóban igen korlátozott. A megkövesedett szokások megreformálása általában veszélyes, és gyakran esztétikai zsákutcába vezető kísérlet. Schiffék nagyon átgondolt és ízléses módot választottak a ,,párbeszédesítésre”. Nem róttak cselekvéskényszert a hallgatóságra, a bevonódás tehát közös döntés volt, de legalábbis mindkét oldalról szabad választás vezérelte.

Ezt a demokratikus közvetlenséget az első koncerten az énekesek levél- és versfelolvasásaikkal, közös produkciókkal igyekeztek megteremteni. Ami viszont valóban jelentősen növelte a bensőségesség érzetét, az a két énekes ,,hallgatói” pozíciója volt. Amikor egyikük nem énekelt, akkor teljesen azonosult a közönséggel. A hallgatóság magatartásának reprezentálása és anticipációja megszüntette a szokásos szerepekbe kényszerültség képzetét. Ha az előadó teljesértékű hallgatósággá válik, az interpretátor és befogadó közti tér leszűkül; eltűnik az előadó ,,felkentsége”, amit a darabhoz és a zeneszerzőhöz való viszonya látszólag rákényszerít. A műalkotás két oldalát nem választja el csak az aktív cselekvés, így a mű teljes megértése nem lesz többé privilégium.

A második koncerten is megteremtődött a bensőségesség, de egy egészen másik kiindulópontból. Schiff nem árulta el műsorát. Annyit lehetett tudni, hogy Schubert darabjait fogja játszani, és hogy ezeket Schiff András fogja játszani. A művek címeit vagy eljátszásuk előtt, vagy utánuk árulta el az est zongoristája, kisebb-nagyobb zenetörténeti keretezéssel és a darabokhoz való személyes kapcsolódási pontjainak ismertetésével. A közvetlenség tehát ezen a koncerten sem hiányzott.

Ami mégis eltávolította a két koncertet az embertől az a hivalkodás volt. Szerencsére egyik estén sem estek a fellépők a negédesség, kedveskedés vagy kényszeredett humorizálás csapdájába. Egy dolgot azonban nem tudtak levetkőzni, önmaguk kivételességének tudatát. Csupán apróság, de árulkodó jele volt ennek a tenor ráadásszám-felkonferálása. Az első ráadásdarabot ,,első” ráadásdarabként jelölte meg, feltételezve, hogy vissza fogják őket tapsolni.

A hivalkodás másik forrása a Bösendorfer hangszergyártócég volt. Schiff saját zongorája tökéletes manifesztuma lett a koncert mentalitásának, művészi lehetőségeinek és problematikusságának. A zongorának nem volt ,,csúnya” hangja, bár nem képviselte a Bösendorfer zongorák sajátosságát: a mély regiszter bársonyos puhaságát és a magas regiszterek kevésbé éles hangját. Ugyanakkor kiváló zongorahangot hallhattunk. A zongora megjelenésében azonban korunk ízlésficama tükröződött, s emellett nem mehetünk el. Egy zongora szépsége a hangjában rejlik. Ezt nem lehet fokozni designelemekkel. A hangszer hangjából sem elvenni, sem hozzáadni nem tud a külső megjelenés. A Bösendorfer a fa erezetét rikítóan kiemelte, az anyag belső összefüggéseit tolakodóan egyértelműen, szemérmetlenül és szégyentelenül hangsúlyozta. Ahogy a zongora, úgy a koncertek is csúcsproduktumok voltak. A figyelmet azonban nem a belső világok feltárulkozására összpontosították, hanem olyan tulajdonságokat hangsúlyoztak, amik mintha a legsajátosabb arculatot nyújtanák, valójában azonban eltávolítottak a valódi egyéniségektől.

Így a schubertiáda nem tudott Schubertről, csak az előadókról szólni. Művészileg az első koncert sikerült Schiffnek kevésbé. A kísérő szerepkörében nem mindig tudott megfelelően és dinamikusan háttérbe vonulni vagy szólisztikussá válni. Váltásai vagy lomhák, vagy karekterszegények voltak. Szokatlanul szikáran és keményen játszott, mely az áradó schuberti lírában furcsa rusztikussággá nőtte ki magát. A legbosszantóbbak azok a pillanatok voltak, amikor valóban éteri hangon szólalt meg Schiff kezei alatt Schubert zenéje: még jobban érdektelennek, távolságtartónak és megformálatlannak mutatva a kíséretet többi részét.

Az énekesek közül a mezzoszopránt kell kiemelnünk. Hangja mélysége és mélyen átélt vibrátói szinte már alt hangúnak tüntették fel. A tenor énekes hangtisztasága és könnyedsége tökéletesen illeszkedett a darabokhoz, a megrázó mélységeket azonban csak ritkán tudta elérni. Felolvasásaik meglepően megformáltak voltak, mégsem váltak tolakodóvá.

Schiff második koncertjén a tőle megszokott finom játéktechnikával zongorázott. A koncert első felében kisebb Schubert-zongoradarabokat, és Beethoven 6 Bagatelljét játszotta. A sok kis mű által felsorakoztatott megannyi karakter nem mind tudott érvényesülni. Ennek oka, hogy Schiff inkább önmagát, a schiffi játékmódot zongorázta. Tévedés ne essék: Schiffet nem érheti a magamutogatás vádja. A schiffi hangvétel azonban inkább a külsőségekben jelent meg, a darabot nem tudta átjárni. Nem igazodott, nem alakult át újra és újra Schiff játéka a darabok szerint, Schiff csupán önmagát definiálta. De ha az ember önmagát definiálja, akkor egy jól ismert paradoxonhoz érkezünk: nem lehet valamit önmagával igazolni. Schiff játéka is önmaga váza volt csupán, egykori Schubert-hangjának érzékenysége nyomokban volt csak felfedezhető.

A koncert második felében megszólaltatott G-dúr szonátában, majd a ráadásban játszott három kisebb Schubert-darabban leginkább ritmikai megingásai és dekoncentrációja tűnt fel. Szinte alig hallhattunk nagyobb zenei íveket. Az egyes motívumok önnön magányukban álltak, és szinte sosem tudtak egymáshoz kapcsolódni. Ez egyfajta darabosságot eredményezett, amit tovább növelt a furcsa szólamkiemelés is. Schiff általában mindig talált egy-egy érdekes belső szólamot, amit meg is mutatott: de nem az adott szólam dinamikai kiemelésével, hanem a többi szólam elhalkításával. Sajnos zömében köztes szólamokról volt szó, így nagyon halkan kellett játszania a szélső szólamokat. Ezzel nem lenne komolyabb probléma, ha ezekre a szélső szólamokra is maradt volna figyelme. Ezeket azonban nem differenciálta és a differenciálatlanság egy kásás, homályos, nehezen érthető összhangzást eredményezett. A rengeteg ismerős motívum nehéz ködfelhővé duzzadt, amiben halványan körvonalazódott valami eddig ismeretlen szólam. Ez a fajta megfoghatatlanság és sejtetés nagyon elfárasztotta az embert, és szinte felüdülés volt, amikor egy-egy pillanatra kitisztult a kép, és Schiff érzékeny hangot játszott.

Schiff András vitathatatlanul nagy egyéniség. De azért vált naggyá, mert nem önmagát, a saját hangját kereste, hanem a darab lényegét – azt az üzenetet, ami túlmutat azon, hogy ő zongorázik és másvalaki pedig hallgatja. Kialakult benne valami, amin keresztül mindent átszűrt, és aminek a rostélyát az el-nem-múló értékekre szabták. Október elsején és másodikán sajnos csak ezt a rostélyt láthattuk, Schubertet nem.