Kadencia

Első ránézésre a 2025-ös Budapesti Wagner-napok erősen különbözik az eddigiektől. Ebből az első ránézésből pedig mindjárt kettő kell ahhoz, hogy a programsorozatot átláthassuk. A júniusi hónap két végére szervezték a programok első és második felét. Az első részben a Tannhäusert és egy áriaestet, a másodikban a Mesterdalnokokat, egy áriaestet és a Tannhäusert hallgathatja és nézheti meg a közönség. Ezt a szeparációt persze sokféleképpen magyarázhatjuk: például a Mesterdalnokok és a Tannhäuser közti időbeli és szemléletbeli távolságot is beleláthatjuk ebbe a programrendezésbe. Vagy kevésbé jóhiszeműen magyarázhatjuk erőgyűjtéssel, esetleg a Wagner-dózis csökkentésével, szétaprózásával ‒ egyfajta Wagner-böjttel ‒ a jövő évi extázis, a dupla évfordulós (a Ring 150, a budapesti sorozat 20 éves lesz) Wagner-napok előtt.

Június hatodikán, a Müpában hangzott el a Wagner-napok nyitóoperája, a Tannhäuser. Mielőtt az előadás művészi aspektusait tennék Anubisz mérlegére, meg kell magyaráznunk, miért is érezhettük magunkat kicsit mi is Tannhäusernek, zarándoknak, de mindenekelőtt aszkétának.

A Wagner-böjt ugyanis nemcsak a programsorozatnál, de ennél az előadásnál is érezhető volt.

Akár szándékosan, akár a szokások nem várt következményeként, a háromfelvonásos opera szünetei túl hosszúra nyúltak. Pedig nem a Ringet hallgattuk. A Ring szövevényességével, terjedelmességével és a minden figyelmet magának követelő részletgazdagságával csak hosszabb, a Müpában általában hatvanperces szünetekkel válik igazán emészthetővé, befogadhatóvá. De a Tannhäuser zeneileg sokkal követhetőbb, impozánsabb; cselekménye nem tart igényt a hosszas, elmélyült emésztésre. A történet is közlékenyebb, megközelíthetőbb, mint Wagner kései operáiban.

A Tannäuserben mind a zenei megoldások, mind a történet erősen emlékeztethet minket a francia nagybarokk operákra. A zene és történet egyensúlyjátéka felidézheti bennünk Rameau, Dauvergne, Cardonne és Berton alakját. Ez az egyensúly (vagy franciásság) Wagnernél leginkább a darab gördülékenységén érhető tetten. Az áttetsző, virtuóz hangszerelés ‒ még egy rendes ária is van a harmadik felvonásban!‒ és a történet drámaisága is mintha Meyerbeert (Wagner szellemiségének nemezisét) idézné. A Tannhäuser messze van attól az epikusságtól, amellyel már a Ringben, de később a Trisztán és Izoldában, a Mesterdalnokokban és a Parsifalban szembetaláljuk magunkat.

A történet jelentésrétegei, történelmi kontextusa persze bonyolult, wagnerien összetett. De nem annyira, hogy a rendezés, az énekesek vagy a zenekar ne tudná tökéletesen érthetővé tenni már az egyszeri meghallgatásnál azt, miről is szól igazából az opera.

A Ring-előadásokból visszamaradt evolúciós csökevény, az egyórás szünet tehát feleslegesnek tűnik. Kétszer pedig már túlzás, ezen felül pedig éppen a már annyit emlegetett aszkézis egyik forrása. Ezek az egyórás, a felvonások időtartamával megegyező szünetek túlzottan megszakították az előadás folyamatát, mintha mindig egy új opera kezdődött volna el. Így a wagneri zenében való megmerítkezés helyett inkább csak hagytuk, hogy a lábunk mossák a hullámok. Pedig ez a ki-kizökkenés, és konteplációvá merevedő átélés egyáltalán nem következett volna az előadásból.

Egészen váratlanul ért, hogy milyen kiváló, híres felvételekkel vetekedő hangjuk van a magyar énekeseknek! Először Láng Dorottyát (Vénusz) emelném ki, aki talán az egész este legáthatóbb hangja volt. Ez már csak azért is figyelemre méltó, mivel csak két jelenetben szerepelt. Hangjának tartása és sötét, mély tónusa még a nemzetközi élvonalból is kiemeli, és a pénteki előadás legemlékezetesebb szereplőjévé teszi.

Aztán ,,megjöttek a fiúk”. Az egész előadás elevenségét és dinamizmusát a Minnesängerek tették teljessé. Mind a négyen: Sebestyén Miklós, Szappanos Tibor, Bartos Barna és Gáspár István kárpótoltak minket azért dinamikai ,,bumm”-ért , ami ezen az előadáson a nyitányban elmaradt.

Bretz Gábor thüringiai őrgrófja méltóságteljes és tiszteletet parancsoló volt. Szerepének ez a vonása némi magyarázatot érdemel: általában a Wagner operákban minden szereplőre jellemző a komolyság, tartás, nagyság, mely szorosan kapcsolódik a wagneri zene sűrűségéhez, az áriák és az egyszerű, dallamos énekbetétek hiányához és a választott történetek komorságához, súlyához. Ezek között a körülmények között különösen nehéz kitűnni pont azzal a tulajdonsággal, ami valahol az egész zenei szövetet átjárja. Bretz Gábornak sikerült, és ehhez szólamának teljes kontrolljára és stabil intonációra volt szüksége.

A Wolframot alakító énekes beugró volt, de ez a produkcióján egyáltalán nem volt érezhető. Birger Radde érzelmesen és színészileg is hitelesen formálta meg Wolfram figuráját. Színészi játéka tökéletesen beletalált abba a szűk mezsgyébe, amibe a félszcennírozott előadás belekényszeríti az énekest: a hiányzó színpadképet ellensúlyozni kell, ugyanakkor nem lóghat ki a ,,féldíszletre” rímelő visszafogott játékból sem.

Az Erzsébetet alakító Elisabet Strid hangja első megszólalásánál még kemény és éles volt. A történet előrehaladtával viszont mindig szebben illeszkedett bele az egyre érzékenyebb pillanatokba.

A főszereplőről ugyanez mondható el: Marco Jentzsch hangja az előadás kezdetén levegősnek és erőltetettnek hatott, s ezen a „kibökött” mássalhangzók sem segítettek. Ez a benyomás azonban az előadás végére teljesen szétmállott. Higgadtabb, okosabb és érzelmesebb lett minden eltelt perccel.

Meg kell említenünk a Magyar Rádió Énekkarát és a Magyar Nemzeti Férfikart, akik minden szerepben tudtak még egy dinamikai dimenziót adni a hangzásnak.

A Magyar Rádió Zenekarának teljesítményére szintén a két főszereplőnél jelzett tendencia volt érvényes. Hogy ez így alakult, valószínűleg nagyban az est karmesterének, Michael Güttlernek köszönhető. Az előadás első felében sokszor hajtotta a zenekart és az énekeseket, sokszor vett gyorsabb tempót, mint amit megszokhattunk. Viszont koncepcióvá nem állt össze ez a fajta siettetés.

Zárásként Matthias Oldag rendezését kell megemlítenünk. A lehetőségeket és korlátokat jól felismerve egy nagyon érthető és értelmező rendezést láthattunk (egyébként másodjára, hiszen 2018-ban ez a díszlet és rendezés már megszületett a Müpában).

Összességében zeneileg nagyon összeszedett, külön-külön elképesztő teljesítményeket felmutató előadást hallhattunk. Hiányérzetünk mégis maradt: a wagneri zene óceánját csak cseppenként hallhattuk.