Kadencia

2025. február 28-án este a Zeneakadémián adott koncertet a Budapesti Fesztiválzenekar. Az est folyamán Henry Purcell ’Abdelazer’ szvitjét, majd Jean Françaix 1979-ben írt Fagottversenyét (Bogányi Bence szólójával), a szünet után pedig Benjamin Britten, mestere Frank Bridge témájára komponált variációs művét hallhattuk.

Az Abdelazer szvit Aphra Behn, angol költőnő azonos című drámájához szánt kísérőzene. Abdelazer egy mór fogoly a spanyol király őrizetében. Abdelazer és a spanyol királynő egymásba szeretnek, megmérgezik a királyt, a cselszövések közepette egymás ellen fordulnak, Abdelazer megöleti a királynőt, végül a mórt kivégzik.

A szvit a koncerten hallható művek közül játék időben a legrövidebb, kronológiailag a legkorábbi volt. Tökéletes nyitószámként szolgált. Egy méltóságteljes nyitány után táncos tételek töltötték be a termet. A csembaló és a vonósok játéka az eltérő karakterű tételekben kellően szórakoztató volt, nem volt túl modorosan „régizenés” – véleményem szerint nincs kimondottan olyan hogy „régizene”, csak zene van és ez ízlésesen előadott zene volt ráadásul. A zenészek is élvezték, nem volt gyári munka.

A szvit után következett egy kisebb népvándorlást követően Jean Françaix Fagottversenye. A csemballista hangszerével és 11 vonós kivételével mindenki levonult a színpadról.
  A hangyaboly lenyugodott és felpattant a színpadra Bogányi Bence fagottművész.
  Az első tétel csalóka pár üteme rögtön megadta a hangulatot, a Françaix-ra jellemző könnyen felfogható bár eléggé egzotikus hangzásvilág, mint kandalló melege betöltötte a Zeneakadémia Nagytermét. Bár hangról hangra ismerem a művet mégis igazán vadregényes volt élőben hallani.

  Az első tétel kissé szelídebben indult, nem épp erre számítottam volna, egyes ívek sajátos, izgalmas értelmezésben szólaltak meg. Bogányi Bence nem utánozta a nagy elődöket, akik korábban eljátszották a fagottverseny, saját megfejtését vázolta a közönség elé. Az első tétel hangszertechnikai nehézségei halványan feltűntek, a virtuóz futamok hajszálpontos végrehajtása közben nem minden, a szerző által elrejtett zenei viccre jutott idő, ez főleg akkor volt recens, amikor a nyitótéma visszatért. A közbülső lassú, széles éneklő téma kivételesen gyönyörű volt, a vonósokkal folyamatosan kapcsolatban, párbeszédben álló szólista mesterien közvetítette a művet. A végére a zeneszerzőre jellemzően váratlanul gyorsan ért véget a nyitó gyors tétel. A közönség kuncogott egyet és rögtön nekivágtunk a második tételnek. A második, Françaix-ra jellemzően általában Scherzo vagy jelen esetben Scherzando, az első tétel karakterétől eltérő „meg játékosabb” gyors tétel. Itt az első hangtól kezdve mintha kicserélték volna rendkívül magabiztos lett a szólista. A humoros figurákat ide-oda dobálta hangszerén, majdnem táncra perdült vele.
  Mondhatnám, hogy alig győzte követni a kamarazenekar, de szerencsére egy pillanatra nem estek szét, sőt ők is látszólag nagyon élvezték, egyes pillanatokban összenéztek, mosolyogtak, ahogy mi is a közönségben. Bár Gustav Mahlernek köszönhetően nem illik hangosan kifejezni a tetszésünket én szenvedtem a székemben a második tétel után nehogy elkezdjek tapsolni.
  A harmadik Grave, lassú tétel – mert Françaix-nál általában a versenyművek négy tételesek és a harmadik lassú, rövid és misztikus – váratlanul, szívszorítóan, meseszépen szólt. A szerzőre jellemző, hogy a lassú tételeket nem veszi annyira komolyan. Mármint az is jellemző rá, hogy semmit sem vesz komolyan, de gyakori kritika rá nézve, hogy nem túl kiforrottak a lassú tételei. Talán azért kedvelem ennyire Françaix zenéjét, mert nekem is nehezemre esik két vicc között fogcsikorgatva egy komoly gondolatot megfogalmaznom, bár itt a Fagottversenyben Neki sikerült. Bogányi Bence előadókéssége váratlan módon Françaix lassú tételében csillogott meg igazán. A harmóniák átszelték a Nagytermet. A végén haragudtam is egy kicsit, hogy miért nem a lassú tétel lett a ráadás.
  A negyedik tétel Françaix-ra jellemzően a legbolondosabb. Itt hallhattunk egy játékos témát, ahogy a hangszereken végigsöpör, majd a kadenciában az első tétel gyors és lassú témája is visszaköszönt, keretezve a mű teljes egészét, végül egy villámgyors futam kavalkádban elbúcsúztunk Françaix mestertől.
  Ráadásnak két lakodalmi tánc után még a TV Maci témája is felcsendült. Véleményem szerint Françaix kifinomult zenei humora után kissé profánnak hatottak a ráadás darabok, de ha Françaix ars poeticáját vesszük szemügyre akkor a zeneszerző mindig a szórakoztató zenét, örömet szerző és örömteli zenét tartotta elsőnek. „Musique pour faire plaisir”. A koncert ezidáig (és a folyatásban továbbra is) valóban a szórakozás, szórakoztatás, örömteli zene és örömteli zenélés jelszavaiba öltözve zajlott, tehát ha még élne, mostanra már pár hónap híján 113 éves Françaix biztosan rábólintana a koncertre.

A szünet után Benjamin Britten angol 20. századi zeneszerző mesterének Frank Bridge-nek témájára szerzett műve hangzott el. Nemrégiben volt szerencsém élőben hallani Britten másik ismert, zenekarra komponált variációs művét a Purcell variációkat, bár ezen a kettőn túl számos darabot írt  más szerzők témáinak tovább gondolása céljából.
  A téma bemutatás után táncos variációkon robogtunk végig. Egyik jobb volt, mint a másik. Bár a Purcell variációk hangszerelését tekintve nagyobb erejű hangzást kölcsönöznek a műnek, itt a Frank Bridge variációkban a vonószenekar olyan odafigyeléssel, összjátékkal muzsikált, hogy szint úgy szólt mintha kétszer annyian lennének, mint ahányan valójában jelen voltak. Először a 3. variációt emelném ki a tízből, itt rögtön a kedvenc Chopin prelűdöm, a No. 17. Asz-dúr prelűd jutott eszembe. Érdekesség, hogy Jean Françaix készített zenekari átiratot az összes Chopin Prelűdből és a Françaix-féle zenekari változatban még nyilvánvalóbb a hasonlóság, a variáció szívmelengető, az előadás kellő érzékenységgel közvetítette a „Romance” jelzésű variációt. Az utána következő 4. „Aria Italiana”, az est fénypontja. Britten humorának kulminációs pontja. A vonósok gitár módjára kezdték pengetni hangszerüket, egy óriási forgatag lett a vonószenekarból. Továbbá kiemelném a 9. „Chant” variációt. Az üveghangok, előremutató hangzásvilág, hangszerkezelés egy hátborzongató hangulatot teremtettek. Felemelően hátborzongató élmény volt hallgatni.
  Lezárásnak jött a Fuga és Finálé, majd ráadásnak a vicc kedvéért ismét felcsendül az „Aria Italiana”. Nevetés, taps és vége.

Nem volt túl hosszú előadás, nem volt túl intenzív. Pont jó volt. Jól szórakoztunk, legalább is én biztosan. És szerintem ez így van rendjén. Nem kell minden koncertnek 3 órásnak lennie. Nem kell minden koncerten sírni, és nem jó mindig csak az olyan műveket előadni, amin sírni kell vagy sírni kellene. A szokásosnál több gyereket láttam a közönség soraiban. A műsor nekik is kedvezett. Amikor én annyi idős voltam, mint ők hálásan hallgattam volna ezt vagy a Fesztiválzenekar más hasonló előadását, ahelyett, hogy Passiójátékra vittek ahol németül kiabálta a kórus, hogy „Feszítsd meg!”.
  Gyerek vagy gyerek lelkű felnőtt ez a műsor mindenki számára tartogatott élvezetes zenei élményeket.

A koncert személyre szóló kuriózum volt számomra, hallhattam szeretett szerzőm művét, de ezt leszámítva is fantasztikusan éreztem magam. Várom a következő hasonló előadást! Ha esetleg a 24 Chopin Prelűd Jean Françaix-féle zenekari átiratát szeretné eljátszani a Budapesti Fesztiválzenekar, én leszek az első, aki jegyet vált a koncertre, erre mérget vehetnek.

Szerettem volna többet írni Jean Françaix-ról de talán majd egy jövőbeli portré cikkben jobb helye lesz a gondolataimnak. Mindenesetre remélem felkeltettem az érdeklődését a kedves olvasóknak!