Kadencia

A Zeneakadémia február 11-i nagytermi koncertje – amely egyben a Magyar Rádió Művészeti Együttesei Vásáry-bérletének harmadik koncertje volt – egy mondhatni klasszikus műsort kínált a hallgatóságnak: egy Haydn divertimento, Brahms hegedűversenye és egy Mozart szimfónia. Ilyen esetben, mikor egy este erejéig ismertebb művek kerülnek egymás mellé, és már nem csak az a kérdés, hogy milyen is az a darab, amit hallunk, talán több embert izgat a közönségben, hogy milyen viszonyban, milyen színben fognak feltűnni egymáshoz képest ezek a bizonyos művek. Ezeket a relációkat – a koncert dramaturgiai ívét, ha úgy tetszik – pedig természetesen nem csak a szerzők és darabjaik történelmi, vagy zenei összefüggései határozzák meg, hanem sokkal inkább a művek ránk gyakorolt pillanatnyi hatása, amely mindig egyedi, és mindig az előadóktól függ – ezért sosem számíthatjuk ki előre.

Az est első darabja Haydn Esz-dúr divertimentója volt, amely az "Echo" nevet viseli, mivel szerzője a visszhang-hatás elérésének érdekében két külön teremben elhelyezett, egymásra felelgetve játszó vonós trióra írta ezt a művet. Ez alkalommal egy zenekar és egy a karmester mozdulatait a folyosóról leső trió volt az előadó apparátus, amely felállás a szokásosnál is nagyobb precizitást igényelt a zenészektől. Az így nyert hangzás üde színfoltként hatott, még ha a két hangszercsoport felelgetése nem is volt végig tűpontos.

Ez a játékos, a vonószenekar miatt homogénebb hangszínű darab remekül megállta a helyét, mint óvatos ráhangolódás, előkészítve a terepet a teljes zenekarral megszólaló hegedűversenynek; mint egy előétel, amely sem ízlelőbimbóinkat, sem gyomrunkat nem terheli meg, ellenben meghozza étvágyunkat a fő fogáshoz.

Valószínűleg nem én voltam az egyetlen a közönségben, aki a divertimento alatt részben már a program fő számára, Brahms D-dúr hegedűversenyére készült, a koreai Eun Che Kim előadásában (már csak abból is erre merek következtetni, hogy a szünet után jócskán megfogyatkozott a hegedűverseny alatt még színültig telt nézőtér létszáma). Az első tétel zenekari bevezetőjének drámája – amely a derűs, pastorale hangzásból indulva egy tragikus és heves, erősen lefelé húzó hangzással adja át a stafétát a hegedűnek – sikeresen megteremtette a várt atmoszférát. Minden adott volt, hogy a hegedű betöltse a zenekar által létrehozott teret, a Dubóczky Gergely vezette MR Szimfonikusok ugyanis nemcsak itt, de az egész műben biztos alapot szolgáltattak a mű életre keltéséhez. Itt azonban az első hangoktól kezdve megtört valami az eddig tapasztaltakhoz képest. Kim játéka pontos volt, tiszta, és nem is arról a néhány apró technikai hibáról van szó, amelyet jómagam, hegedűn nem játszóként észre vettem. A hegedű hangszíne egyszerűen nem emelkedett a zenekari hangzás fölé, és – hadd engedjem meg ezt a banális szójátékot – nem tudott versenyre kelni a zenekarral. Ugyan meg tudott jelenni az az improvizatív jelleget idéző virtuóz karakter, amely a mű kvázi társszerzőjének, Joachim Józsefnek köszönhetően van ott a hegedű frázisaiban (Brahms rendszeresen konzultált a magyar hegedűssel a komponálás során, és egyértelműen az ő stílusa ihlette a művet), de mégis maradt hiányérzet az emberben. A lassú tétel visszafogottabb jellege valamelyest enyhített a zenekar és a szólista közötti kontraszton, ám az azt attacca követő utolsó tétel életvidám, fülbemászó témája sem tudott olyan ragyogó módon megszületni, mint ahogyan sokak fülében ott él. A mérce persze irreálisan magasan van egy ilyen sokszor játszott és lemezre vett műnél, és aki szereti ezt a művet, annak nem okozhatott teljes körű csalódást ez az előadás. Mindössze az a karizmatikusság nem jött át Eun Che Kim játékából, amely szükséges lett volna ahhoz, hogy úgy beszélhessünk interpretációjáról, mint egy eddig nem látott színvonalú, vagy a nagy elődök szintjén mozgó értelmezése Brahms hegedűversenyének.

Felemás érzésekkel, a nézőközönség már említett kisebb megfogyatkozása után megszületett “túl vagyunk a csúcson” hangulattal kezdődött el a második rész. Ezt a hangulatot töltötte be tökéletesen Mozart C-dúr “Linzi” szimfóniája (K. 425), az idén kilencvenkettedik életévét betöltő Vásáry Tamás vezénylésével. Az ő karaktere alapjaiban meghatározta a mű keltette élményt: a közönség először egy idős embert láthatott ekkor, akit külön a koncertmesternek kellett a pódiumra kísérnie. Majd ez az ember az első beintéssel varázsütésre egy megfiatalodott karmesterré változott, aki minden mozdulatában előre elgondoltan és precízen vezényelte el a művet – mondanom sem kell, fejből. Akár úgy is nézhetjük, hogy Mozart ezen gyakran játszott, de mégsem a legnépszerűbbek közül való szimfóniájában a szünet előtt elhangzó két karakter, a divertimento könnyedsége és a hegedűverseny monumentalitása közös nevezőre érkezett. A Menüett olyan letisztultsággal, felvételeket megszégyenítő fegyelemmel és pontossággal hangzott el, ami igazán kihozta ebből a tételből, amiről szólnia kell: a kimért és fényes eleganciát. 

Oly módon zárta az estét ez a szimfónia, amely a korábban elkezdett allegóriához enged visszatérni. A menü végén áll egy szép és ízletes desszertként, az előétellel keretbe foglalva a kiadós, nehéz főételt. A kérdés, hogy az élvezetünket szolgáló események íve milyen mértékben marad átélhető bizonyos törések mentén, egy vacsora, egy kiállítás, vagy egy koncert esetén is egyaránt fennáll.