Kadencia

Oldások és kötések

A Magyar Rádió Művészeti Együtteseit: Szimfonikus Zenekarát és Énekkarát Kovács János dirigálta 2024. február elsején a Zeneakadémia Nagytermében. A koncertnek egységes műsora és konzisztens színvonala volt, mégis meg kell magyaráznunk, miért maradhattak vegyes érzések bennünk. Pedig még Bartók Bélát is hallhattuk: a Cantata profana előadása előtt bejátszották ugyanis azt a felvételt, ahol felolvassa az általa kolinda versekbőlösszeszerkesztett szöveget, melyet aztán megzenésített.

Sok igazság van abban, hogy Bartók Cantata profanájában hitvallását írta meg; ahogy az is, hogy ez minden művéről elmondható. Ezt az ellentmondást mégsem lehet egy legyintéssel, vagy gúnyos mosollyal elintézni. A Cantata profanában Bartók olyan állandó és egyetemes vágyódásnak adott keretet és formát, amelynek általános és minden emberre vonatkozó érvényességét ilyen tisztán és lényegre törően máshol nem tudta megfogalmazni. Ez a szabadság vágya. De hogy az ilyen érthetően artikulált huszadik századi zene milyen technikai kihívások elé állítja a muzsikusokat, arra már a mű keletkezésekor is felfigyeltek, és sajnos nem csak a zenészek. Erre a mű bemutatója után már Tóth Aladár is kitért, amit a műsorfüzetben is olvashattunk:

„Bartók a ,,Cantata profana”-ban olyan grandiózus alkotással ajándékozta meg nemzetét, hogy nekünk magyaroknak elsőrendű kulturális feladatunk lehetne: kifejleszteni a remekmű súlyos technikai problémáinak bravúros megoldásához szükséges apparátust.”

Arról a Tóth Aladárról van szó, aki az Operaház igazgatója, Szabolcsi Bencével a Zenei lexikon szerkesztője és nem mellesleg Fischer Annie férje volt. Nem véletlenül kerülhetett ez a pár sor a rövid műismertetőbe: csak azt a kellő magabiztosságot és meggyőződést tükrözheti, hogy az említett feladathoz az előadók felnőttek. És valóban, a legnehezebb részeket tudták a legprecízebben megoldani: a vonóskar egységes pizzicatóitól elkezdve a fúvóskar stabil intonációján, az ütők pontosságán, a női és férfikar egzakt belépésein át a két szólista szólamaiban az embert próbáló magasságok megoldásáig minden makulátlan és egységes volt. Mégis, ahogy arra már utaltam, a Cantata profanát nem kizárólag technikai kihívásai miatt olyan nehéz hitelesen interpretálni, hanem a zenében megfogalmazott általános érvényű üzenet az, amit nemcsak, hogy össze kell egyeztetni a ,,bravúros” megoldásokkal, hanem egyáltalán meg kell tudni ragadni azt a hangzást és szellemiséget, amivel a mű beteljesítheti önmagát.

Ha a hangverseny kapcsán felmerülő hiányérzet miértjére keressük a választ, nemigen tudunk a koncert résztvevői közül senkit sem pellengérre állítani. Kovács János karmesterként kellően átlátta és jó eszközökkel oldotta meg a zene adta nehézségeket, a zenekart és kórust szorosan össze tudta fogni, és amikor a szólisták beléptek, ügyesen tartotta dinamikailag az apparátust a két énekes alatt. Sebestyén Miklós, bár érthetően artikulált és szerepéhez illő szép tónusa van, néha még így is beleolvadt a zenekari hangzásba, amit lágéjából adódóan nagyon nehéz elkerülni. A mű még nehezebb feladat elé állítja a tenort: a Cantata profana főszereplőjét, tézisének közvetítőjét kell benne meglátnunk. A szinte már alig győzhető magasságokat, amiket a legnagyobb énekesek is csak nagy kínnal, sokszor már az élvezhetőséget veszélyeztetve énekelnek ki, Horváth István meg tudta úgy formálni, hogy egyik végletbe se essen: se ne vesszen bele a zenekarba, se nem pedig az ,,ordítás” felé közelítő éneklést nem hallhattunk tőle. Ellenben az ő, éppen központi szerepéről olvasható le az a tünet, mely a mű egyetlen hiányossága maradt. Mintha Tóth Aladár szavai programként szolgáltak volna: a precizitás a szabadság fölé kerekedett; mintha görcsössé vált volna néhol a hangok tökéletes megszólaltatása, ami miatt sérültek a nagy zenei ívek és néhol kissé kapkodóssá, levegőtlenné, szűkké vált volna a szabadságról szóló darab. Ez egyébként nemcsak az idézetnek, hanem a mai koncertközönség irreális elvárásainak is nagyban köszönhető: egy-egy elrontott hang vagy nem tökéletesen megformált motívum mára a koncert és az előadó értékvesztésének fokmérőjévé vált. Miközben a precizitás közel sem volt olyan fontos soha, mint ma, addig a zenei átgondoltság és a mű mondanivalójával (nem a hangok pontos követésével) szembeni alázat egyre kevésbé értékelt és megbecsült. A Rádiózenekar és Kovács János persze még messze vannak ettől a fajta játékmódtól, ami sajnos ma már nem is olyan ritka és nem is olyan népszerűtlen. És hogy a Rádió Művészeti Együtteseinek nem a zenéléshez való hozzáállásuk alakul át, arra jó példa a hangverseny előző két darabja, melyekben nem is lehet görcsösségről beszélni.

A koncert második fele Bartók Táncszvitjével kezdődött, mely talán a szerző egyik legtöbbet játszott zenekari műve. A mű Budapest egyesítésének ötvenedik évfordulójára készült és könnyed hangvétele, mégis félreismerhetetlenül bartókos színvilága miatt mai napig nagy népszerűségnek örvend. Ebben a műben mindig a fúvóskar ,,vizsgázik”, a nehéz és látványos szólók a zenekar hátsó félkörének felkészültéségről és zeneiségéről festenek pontos képet. A zenekar fagottosát külön ki emelnünk, akinek talán a legtöbb szólója volt, és mindegyiket átható, energikus és sokszínű hanggal valósította meg. Míg a líraibb dallamokban az oboa, a klarinét és a fuvola bővelkedett, a rezeskar nem fogta vissza magát a forte részekben és így a darab dramaturgiája is követhető és izgalmas maradt. Tökéletes átvezetés volt a koncert első felének műsora után, melyet szintén a prospektus leplezett le.

,,A kortársak magától értetődően a romantikus zongorakoncert − tradícióban értelmezték a művet, a legjobb Csajkovszkij- és Rachmaninov-művekhez hasonlították; az utóbbi szerző 2. (c-moll) zongoraversenyével konkrét összecsengést is észleltek.” – írta a műsorfüzetben Kusz Veronika.

Dohnányi Ernő második h-moll zongoraversenyét már élete végén (hetvenéves korában) írta, emigrációja alatt. Ahogy minden emigrált szerzőnél meg lehet figyelni, saját hangja, egyéni, megismerhető fogalmazásmódja megfakul és vagy tovább tud fejlődni, vagy régi emlékeket, emlékképeket idéz csak. Dohnányinak a fantasztikus zongoristának, zeneszerzőnek és tanárnak nemcsak az emigrációval járó lelki terhekkel, hanem hazájának tudatos, Dohnányit elfeledtetni akaró tevékenyégével is szembe kellett néznie. Hogy miért olyan leleplező az idézet: valóban nem tud az ember elvonatkoztatni Rachmanyinov második zongoraversenyétől. Mintha a szerző maga is tudatosan csak foszlányokat idézne fel, ezzel szaggatottá, töredezetté téve (emlékeztetve annak huszadikszázadiságára) az egyébként minden ízében romantikus megfogalmazású zongorakoncertet. Az emlékezés és emlékeztetés tehát át- és átjárja a művet, melyet ezen az estén Ránki Fülöp szólójával hallhattunk. Az egy egész félidőnyit kitevő, attacca háromtételes versenyműben Ránki Fülöp csodálatosan kezelte mind hangszerét, mind Dohnányi zenéjét. Szabadon, érzéssel játszott és mindig olyan hangszínen, mely hol a zenekart segítette, hol saját szólamának fontosságát hangsúlyozta. Szólóiban a legbensőségesebb pianókat szólaltatta meg, míg a tuttiban sem tűnt el a zenekari hangzás kavalkádjában. Ráadásként Bartókot játszott, egy kis betekintést engedve a koncert második felének világába.

A Rádió Művészeti Együtteseinek koncertje a bizonyíték rá: nem baj, hogy az ember nem csak felejthetetlen koncertekért jár a Zeneakadémiára. Elgondolkodtató, érdekes, élvezetes és lelkileg is felemelő volt a hangversenyük, melynek érettségéhez és dedikációjához nem férhet kétség.