Kadencia

Abban, ha egy opera fináléjában a címszereplő öngyilkosságát túlzásnak, vagy egyenesen hisztériának látjuk, sok minden közrejátszik. A Tosca esetében a körülmények a következők: a címszereplő hivatását tekintve lobbanékony (és olykor sztereotipikus) énekesnő; drámai és zenei tere pedig hiányzik cselekedetének (az Angyalvárról való leugrásának) motivációja mögül. Mégsincs szó Tosca hisztérikusságáról.Puccini dramaturgiai és színpadi érzékére a vele együtt dolgozó librettisták is mindig rácsodálkoztak. Bár elsőre úgy tűnhet, ez a fajta dramaturgiai érzék mégsem hiányzik a Toscából, jóllehet a darab tényleg szinte elvágólagosan ér véget. Ahelyett a magyarázat helyett, hogy Puccini a feldolgozatlanság sokkját szerette volna visszhangtalanul, teljesen direkt a közönségre borítani, érdemesebb megvizsgálni az egész opera zenei súlypontjainak viszonyát.

A háromfelvonásos operát nem véletlenül szokták kamaraoperának is nevezni: három szereplő körül és között történik minden. Zeneileg is három különböző fő karaktert különböztethetünk meg. Tosca és a festő, Cavaradossi szerelmének elsöprő erejét és intenzitását, Scarpia mindenen (még az Istenen is) ,,átmasírozó” vágyait, amik hol negédesek, hol acélosak; és végül Tosca ,,felismerésének” zenéjét. Ha csak ezt a három zenei karaktert nézzük, rögtön világossá válik a darab anagnorisiének, drámai csúcspontjának a pontos helye. Puccini ugyanis nem Tosca halálához komponálja meg azt a zenét, amiben Tosca felismeri saját helyzetét. Szinte marginálisnak tűnik, amikor Tosca felimeri: embert ölt a kedveséért, aki mégis meghalt, és a gyilkosság miatt hamarosan úgyis elfogják. A Toscában ezt a felismerési folyamatot nem látjuk, a színpadon nincs megjelenítve. Legalábbis nem ebben a pillanatban. Puccini azonban komponált egy drámai csúcspontot: a második felvonás zárójelenetében.

Itt ismeri fel Tosca azt, hogy nem nyerhet. Vagy odaadja magát egy általa gyűlölt embernek, hogy megváltsa kedvesét a haláltól, vagy elköveti az egyik legnagyobb bűnt: embert öl. Mégis a második mellett dönt, pedig törékenysége, finomsága és az auráját mindig kísérő vallálos felhangok miatt szinte emberfeletti erőt és teljes átváltozást kíván tőle. Tosca megérti, hogy számára nincs járható út, és ez a darab kulcsa. Így értelmet nyer, hogy Tosca halála a második felvonás végén eldőlt, amit csak szerelmese tudott volna megváltani a számára. Cavaradossi halálával azonban sorsa beteljesül. Tosca utsolsó szavai nem véletlenül nem Cavaradossihoz szólnak. Tosca Scarpiát szólítja meg, akinek vére az ő kezéhez tapad, és ami miatt neki is meg kell halnia.

Az Operaházban a február 11-i előadás mégsem tudta ezeket, esetleg más összefüggéseket megvilágítani. A rendező Ókovács Szilveszter Tosca halálának elsőre egyébként is nehezen kihámozható értelmét csak még értelmetlenebbé tette. Miközben Tosca felismerte, hogy szerelme meghalt, a színpadon néma hatalomátvételt és puccsot láthatunk, amiben az így elhangzó Tosca-kiáltás teljesen értelmetlen, hiszen egy megelőző rendszer érdekeit hangoztatja. Az értelmetlenség valóban kontrolláltalan hisztérikusságban láttatta velünk Toscát. Azt a Toscát, aki már a második felvonás végén felismerte azt, ami az darab kimenetelének szempontjából a legmeghatározóbb. Ókovács rendezése Rákosi Mátyás hatvanadik operaházi születésnapjának képeivel illusztrálta az előadást. Egyrészről érthető az elnyomó rendszerek változatlan kegyetlenségeinek szemléltetése, azonban a kényszerből tapsoló tömeg olyannyira volt diszharmonikus Tosca jelenetei alatt, mintha válogatás és átgondoltság nélkül lett volna megszerkesztve a kísérő montázs. Hasonlóan túlzó gesztus volt még az első felvonás zárójelenetében a harangkondulásokat ágyúlövésekre cserélni. Így sajnos Scarpia vágyai kevésbé brutálisak és elszántak lettek. Hiszen ágyúlövések közepette nem nehéz megfeledkezni istenről, ha az ember Toscát megpillantja. A rendezés tartogatott még immerzív élményeket is: például az ellenség keresése közben a közönség reflektorozása, vagy az opera kezdete előtt a folyosókon és a bejáratnál statiszta katonák megjelenése, akik még embereket is vegzáltak. 

Mindennek ellenére olyan zenei produkciót hallhatott a közönség, amire méltán büszke lehet az Opera. Horti Lilla érzékenyen és nagy természetességgel alakította Toscát, fel-felbukkanó keménysége és határozottsága még rétegeltebbé tette színpadi jelenlétét. Drámai ereje mégis hangképzéséből eredt: magabiztos intonációja és szövegbirtoklása szólamának zenei értésével találkozott. Méltó társa volt László Boldizsár Cavaradossiként, aki tökéletesen egyensúlyozott a fiatalosan lelkesült és a férfiasan eltökélt karakakterek között. Hangja átható és lendületes volt, gesztusai bátrak, de nem túlzók. Scarpiát Szemerédy Károly vitte színre, aki mintha elfáradt volna a második felvonás végére. Szigorúsága mögé alig láthattunk be, emiatt távoli és statikus maradt az alakítása.

Az Operaház Zenekara Kesselyák Gergely vezénylete alatt kimérten használt, de nagy távolságokat bejáró dinamikatartományt vonultatott fel. Bár a dinamikusabb részeknél kissé nehézkesebbek voltak a kelleténél és a zenei anyag kevésbé volt koncentrált, a lírai részek áradó sodrása és finom árnyalatai minden hiányosságért kárpótoltak bennünket.