Kadencia

Az Operaház november 23-i Prokofjev-előadása egy régi világ esszenciáját idézte meg, amely nemcsak saját korának krónikása, hanem a korszakokon átívelő olvasatok, megoldások és motívumok kiemelkedő képviselője is volt. Egyszerre láthattuk megjelenni az időtlenséget és a történelmi kötöttséget Seregi László Rómeó és Júlia-rendezésében.

Seregi rendezése és koreográfiája a huszadik századi konzervatív esztétika csúcsteljesítménye. Csúcsteljesítmény, és nem azért, mert saját esztétikai világának minden elemét felvonultatja és minden követelésének eleget tesz. Hanem mert bármennyire is rögzült és egyirányú a szépről való gondolkodása, ennek ellenére is sikerül kitágítania Prokofjev zenéjét, Shakespeare drámáját. Seregi zsenialitása nem saját korának és igényeinek pontos ismerete, hanem korlátolt eszköztárának olyan használata, ami a műalkotások lényegiségére vezeti rá a közönséget.

Az ellenérzés, miszerint egy letűnt kor és annak esztétikája színpadra állítása pusztán a széplelkek vágyainak kielégítése ⎼ jogos is lehetne. Mind a kor, mind az esztétikáról vallott elképzelések megváltoztak, így egy minden reflektivitást vagy újragondolást nélkülöző régi rendezés muzeálisak és hazugnak is tűnhetne, amennyiben a közönség tájékozatlanságára számít.

Hogy az ellenérzések mégsem igazolódtak, az annak köszönhető, hogy Seregi rendezése átgondoltsággal és ízléssel van felépítve, amely az előadás problematikáját sokkal inkább közelíti a koncertélet dilemmájához: a régi zenék (amiknek szerzője már nem él) szinte egyeduralkodóak, és egy-egy mű esetében nem kerülhet szóba az újragondolás (a jól ismert eretnekség-vád miatt).

Seregi rendezése és koreográfiája szinte csak azonnal érthető, közvetlen elemekkel dolgozik. Nincsenek bonyolult utalások és olyan díszletek, amelyek egyszerre több dimenziót hivatottak megjeleníteni. Minden csak annyit jelentett a színpadon, amennyit elsőre észrevettünk. Emiatt meseszerű lett az előadás. Mesehallgatás közben semmi sem tűnik többnek, mint amit a szavak primer jelentései közvetítenek. Csak mikor a mese véget ér, akkor indul el valami furcsa átváltozása a történetnek, elkezdenek a hallottak erjedni, olyan összefüggésekké bomlani, amiket bonyolult és csinált szimbolikával nem lehet elérni. Ahol a mesék elkezdenek feloldódni, az az ember legbelsőbb rétegeinek színtere. Seregi rendezése nemcsak egyszerűségében idézte meg a meseszerűséget. Zárt világában minden törvényszerűnek, megmásíthatatlannak, mégis csodásnak és varázslatosnak tűnt. Egyszerre élhettük meg a szereplőkkel együtt érzéseiket és érezhettük magunkat úgy e világ részesének, hogy nem voltunk kitéve a szereplőket fenyegető veszélyeknek. Az előadás díszletei úgy tudtak mindig zárt egységet alkotni, hogy a színpad nem buborékosodott be, nem vált színpadon belüli színpaddá. Világát kiterjesztette szinte az egész balettre, pontosabban olyan erővel vonzotta be és tartotta ott a nézőket, ami miatt minden színházi reprezentativitás semmissé lett. Minden díszlet úgy volt zsúfolt, kissé túlterhelt, hogy valójában nem sok minden volt jelen a színpadon. Így a zsúfoltság telítettséget eredményezett, olyan tömör légkört, amiben a varázslat és valóság nem különült el egymástól.

Prokofjev zenéjét a Magyar Állami Operaház Zenekara szólaltatta meg, Kesselyák Gergely vezényletével. A zenei megvalósításra leginkább az egységesség volt jellemző. A nagy zenei ívek dominanciáját alapvetően a tempók teremtették meg. Kesselyák nem mindig hagyott időt a zenének arra, hogy kinyíljon, sokszor tűnt az ideálist csak hajszállal, de meghaladónak a dirigált tempó. Persze a táncosokhoz való alkalmazkodást sem lehet kifelejteni az egyenletből, és az összképet vizsgálva a zene egy percre sem állt a koreográfia vagy a zenei dramaturgia útjába. A zenekar játéka meglepően színvonalas volt, amit nem az egyéni teljesítmények kiválósága tett igazán nívóssá, hanem az együttjáték és az egyszerre rezdülés magabiztossága.

A Magyar Nemzeti Balett tánckarának teljesítménye minden tekintetben professzionalitás volt. Sem a tánckarból, sem a szereplők közül nem lehet említeni olyan balettművészt, akinek testkultúrája, mozgáskoordinációja vagy ritmusérzéke kilógott volna az előadásból. Egy valakit mégis kénytelenek vagyunk kiemelni: a Júliát megformáló Lee Soobint. Minden szereplőnek sikerült megteremtenie saját karakterének légkörét, Soobin mégis annyira meghatározó jelenség volt a színpadon, ami mellett mindenki más csak kísérő szerepet vállalhatott. Alakításában sikerült minden pillanatban a legmegfelelőbb nanomozdulatokkal érzékeltetnie, hogy milyen lelkiállapot is az, amibe éppen belekerül. Hol kislányosan lelkesült volt, hol szenvedélyesen vakmerő, hol higgadtan bölcs vagy szerelmesen érzékeny. Sem technikai, sem szerepértelmezési nehézségei nem voltak, magabiztossága nem kontrolláltságában volt tetten érhető, hanem felszabadultságában.

A produkció éppen olyanná vált, mint maga a rendezés: zárt világot teremtett, ahová belépve csak az ott érvényes törvények uralkodnak. Harmonikus volt és egységességében is távlatokat nyitó, amiben még olyan apró hibák sem jelentkeztek, amik elbizonytalaníthattak volna bennünket a meseszerű világ valóságosságában.