Kadencia

Igor Levit Beethoven-játékát hallgatva fel kell tennünk a kérdést, hogy lehet-e valami túl tökéletes? Mert Levit zongorázása nemcsak technikailag, hanem zenei érzékenységében is hibátlan volt. Az első hangtól az utolsóig értette a beethoveni zenét, és szinte végtelennek tűnő eszköztárából sosem választott önkényesen vagy véletlenszerűen.

A kérdés mögött mégsem csak az ámulat, hanem a hiányérzet is felsejlik. Beethoven zenéje október 22-én este a Musikverein színpadán éppen azt veszítette el, ami a leginkább sajátja: a szerző emberarcúságát. Beethoven két lábbal a földön jár, és minden örömét, küzdelmét ez határozza meg. A végletekig szubjektív fogalmazásmód mégsem elidegenítő: Beethoven minden lelki rezdülése a legegyetemesebb moralitás világába vetül ki. Így lehet a végtelenül emberi és mulandó mégis állandó és örök.

A beethoveni zene földhözragadtsága minden egyes hangban ott lakozik. Ennek az evilágiságnak az ellenpontozása maga a koncepció, a rendbe kényszerített és abból mégis kitörő szenvedély szigorú formába öntése. Az interpretáció során a hangok felszínének drámaiságát, túlzó gesztusait, lekerekítetlenségét és ebből eredő feszültségét nem lehet egyenletessé simogatni. Annál inkább fonots hitelesen, egyedin és váratlanul interpretálni. 

Nem lehet Beethovent ,,jólfésülten” játszani anélkül, hogy közben valamilyen (többnyire fájó) kompromisszumot ne kelljen kötni. Igor Levit interpretálásában a kompromisszum a tökéletesség volt. Ennek fényében tűnhetett zongorázása ,,biztonsági-játéknak”. Zenei perspektívája ugyanakkor nem a bizonytalanság miatt szűkült le: Igor Levit asszimilálódott.

Persze nehéz figyelmen kívül hagyni a közönség kívánalmait és ízlését. Mindig is nagy kérdése volt az előadóművészetnek, hogy alkalmazkodni kell-e a közönséghez, vagy sem. Ez azért kifejezetten érdekes a klasszikus zenei kultúrában, mert annak zöme historikus. Azoknak a zenéknek, amikkel a koncerttermekben találkozhatunk: kilencvenöt százaléka régizene, azaz nem kortárs. A régizenét pedig nem a mai közönségnek írták. Mégis van relevanciájuk ma is, és ez nem csak a nagyközönség kortárs zenétől való távolsága miatt nyer magyarázatot. A hallgatóságnak kétségtelenül mindig lesz ízlése. Viszont egy műalkotás értéke kívül áll a folyton irányt váltó divaton. A legszebben Szvjatoszlav Richter fogalmazta meg az előadó és közönség kapcsolatát: ,,Én egyébként nem a közönségnek játszom. Magamnak játszom, és ha én elégedett vagyok, akkor a közönség is az. Miközben játszom, egész mivoltommal a műhöz kapcsolódom, nem a közönséghez vagy a sikerhez, s ha van kapcsolatom a hallgatósággal, az a zenén keresztül szövődik. Hogy egészen őszintén és kissé durván fogalmazzak: a közönséggel semmi dolgom. De ezért senki ne sértődjék meg. Nem szabad félreértelmezni, amit mondok; egyszerűen nem érdekel a közönség, nincs szükségem rá, egyfajta fal van közte és köztem. És minél kevésbé van rá szükségem, annál jobban játszom.”

Igor Levit hiperérzékeny előadása mögött nehéz nem a divatot és a közönség lenyűgözésének a szándékát sejteni. Ez Beethoven zenéjének fényében különösen bosszantó volt. Beethoven negyedik (G-dúr) zongoraversenyében, amikor két zenekari szakasz között a zongora magához ragadja a szót, Levit mindig subito piano zongorázott. Erre volt is lehetősége, hiszen a zenekart nem kellett átjátszania. De mikor a sokadik kiállását is subito pianóval tette különlegessé, az már nem tudott meglepetést okozni. Sokszor pedig olyan halk pianót játszott, hogy nem lehetett érteni még a kiemelt szólamot sem. Hangulatfestésként lehetne magyarázni döntését, de konzekvensen a zenei ív szempontjából nélkülözhetetlen mozzanatok estek áldozatául Levit pianóinak. 

Minden zenei ív kerek és minden meglepetés hasonló volt. Minden változatosság, árnyalati különbség és új megvilágítás egy sorozatba illeszkedett. Levit hangképzése pedig mintha le lett volna takarva egy áttetsző fátyollal, amiből egy pillanatra sem tudott kitörni. Minden fortéja megállt azelőtt a határ előtt, ami a pasztell palettát dinamikussá és élettelivé tette volna.

Sajnos ráadásában is mintha meghajolt volna a Musikverein jól ismert szelleme, a könnyed, mélységekkel nem kacérkodó, aranyfüstös újévi hangulat előtt: Sosztakovics Lírai keringőjét érzékenyen és ⎼ természetesen ⎼ leheletfinom piano hangon szólaltatta meg.

A koncert második felében Fischer Ádám és a Mahler Chamber Orchestra Schubert ,,Nagy” C-dúr szimfóniáját játszotta. A távolságteremtő finomkodás után Schubert közvetlensége és vigasztaló alapattitűdje szinte teljesen elfeledtette velünk az első félidő furcsa kettősségét. Schubert egészen másképp szubjektív zeneszerző, mint kortársa: már az első hangokkal párbeszédre hív, beavat és legbelsőbb bizalmába fogad. 

Fischer azok közé a karmesterek közé tartozik, akiknek nemcsak mindenen átsugárzó zenei elképzelései vannak, hanem karmestertechnikai felkészültsége is. Az ilyen karmesterek kezére játszó zenekarok sorsa szinte meg van pecsételve. Az együttjáték mellett olyan zenekari arányokat szólaltatott meg Fischer, amik a zenei szövet egészét minden pillanatra kiterjedve értelmezték. Nemcsak kiemelt vagy éppen kísérő szerepet formált, hanem olyan dinamikai beállításba helyezte Schubert zenéjét, amiben minden szólam érthető és zeneileg releváns volt. Nem a hangok önálló élete, hanem az egy egységként való működésük miatt. 

A zenekar fúvós szólamait kell kiemelnünk először. Hangsúlyos szerepük a darabban nem okozta a zenekar kettészakadását a fúvós és vonós szekciók vagy a dallam és kíséret mentén. A dialógusok fúvósok és vonósok között éppolyan folyékonyak voltak, mint fúvós és fúvós között. 

A vonósok egységessége mégis megteremtette különállóságuk kontúrjait. A tételeken végigvonuló, Schubertre egyébként kevésbé jellemző pátosz sosem vált nagyzolássá, vagy a beethoveni árnyék foglyává. Fischer Ádám vezényletével a nagyszabásúság mögött megmaradt a közvetlenség és a schuberti egyszerűség minden tragikuma és könnyedsége. Előadásukban egyszerre érezhettük a szimfóniát a schuberti életmű esszenciájának és az azon való túlmutatásnak.