Kadencia

Egy Karinthy-humoreszk is kezdődhetne úgy, hogy ,,Wagner-áriaesten jártam”. A szerző valószínüleg úgy folytatná, hogy a rajongók le voltak nyűgözve, amikor a klarinétok tramtramtramja egyszerre szólalt meg a hegedűk türümtürümtürümjével.

Minden humorizálás nélkül: Wagner-áriaesten jártam. És le voltam nyűgözve. Igen a klarinétostól és a hegedűsöktől is.

Mégis, hogy miért hangzik elsőre ⎼ ha nem is klasszikus zenei paródiának, de mindenesetre ⎼ különös képződménynek egy Wagner-áriaest, annak még zenetörténeti okait is megállapíthatjuk. Egészen egyszerűen: Wagner alig írt áriákat. Egy-két kivételtől eltekinte a Wagner operákból teljesen hiányzik a zárt, és ezáltal az opera folyásából kiemelhető énekes betét.

Wagner operareformját a ⎼ jövőre 150 éves! ⎼ Ringhez szoktuk kapcsolni. Ekkor fogalmazza meg többek között az énekesek és a zenekar viszonyát művészetének keretrendszerében. De már a Ringet megelőző három ,,kanonizált” Wagner-operában (A bolygó hollandi, Tannhäuser, Lohengrin) sem vonzódik Wagner az ária műfajához. A Ringben és az azt követő három színpadi művében pedig már annyira sem.

A lipcsei Gewandhausban mégsem koncerttörténeti jelentőségű újítást láthatott a közönség szeptember 12-én. A wagneri áriaestnek minden műfaji lehetetlensége ellenére van múltja, népszerűsége, de ami a legfontosabb: létjogosultsága. Idén a Budapesti Wagner Napok záróestéje szintén áriaest volt. Bár Fischer Ádám megjegyezte, hogy ezeket a részleteket igazából az opera egészében lenne érdemes meghallgatni, az, hogy az ember nem is olyan ritkán találkozhat wagneri áriaesttel, az elgondolás életképességét bizonyítja.

Sajnos, nekem is hozzá kell tennem azt, hogy bár. Bár: a wagneri zene alapjaiban nem úgy van huzalozva, mint bármelyik másik áriákkal dolgozó opera. Wagnernél a történet előrehaladása és az érzelmi megnyilatkozás nem zárja ki egymást. Emiatt nincsenek is nagy cezúrák az egész zenei szövetben. Nem mellesleg ezt a ,,levegőtlenségét” szokták felemlegetni legtöbbször a Wagnerrel még csak ismerkedő hallgatók.

A ,,levegővételeknek” és cezúráknak az önkényes megteremtése kétségtelenül az egyik legnehezebb feladat egy áriaest összeállításakor. Emellett a praktikus probléma mellett pedig ott lebeg a fejünk felett Demoklész feliartos kardja: a szerző is így akarta? Ha ki is térünk e mitológiai fenyegetés elől, akkor is marad még egy probléma: ha nem az egész operát adjuk elő, hanem egy ,,újat” ollózunk össze, annak már saját zenei törvényei vannak. És ezzel egy új kérdés keletkezik: meg akarjuk-e idézni az egyes operák atmoszféráját, vagy tisztán zenei, lecsupaszított értelmét keressük az egyes részleteknek?

Andris Nelsons és Klaus Florian Vogt egyértelműen a kérdés második felvetése mentén alkották meg koncertjüket. Először furcsa érzése is támadt az embernek, hiszen Vogt nagyon kevés elkülönítő gesztust tett az egyes szerepek között. Tannhäuser, Trisztán és Siegfried szerepeibe semmilyen plusz személyiségjegyet nem csempészett. Nem bűnös dalköltőt, nem a kilátástalanul szenvedő szerelmest és nem a bátor, egyenes, de baltával faragott hőst láttuk. Vogt előadásában a legnagyobb karekterábrázolás a Pápának jutott, mikor Tannhäuser elmeséli római útját.

Ezzel pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy ez a három tenorszerep milyen mélyen rokon egymással. Arra, hogy egy énekesnek nem kell túljátszania egy szerepet ahhoz, hogy a zeneszerző által megálmodott hős személyisége teljes egészében láthatóvá váljon. Vogt rábízta magát Wagner zenei és szövegi érzékenységére, ami miatt minden felesleges máz és eltorzító értelmezés nélkül elénk léphetett három testvér.

Vogt jó ideje magáénak mondhatja az egyik legszebb, legérzékenyebb wagneri tenorhangot. Legnagyobb érdeme líraisága, mely mind a szöveggel, mind a zenével a legbensőbb összefüggésben talál egymásra. Hangjának finom íve, lágy, de átható zengése még mindig semmit sem vesztett fényéből.

Külön meg kell említenünk, hogy Siegfried szerepében kürttel a kezében lépett színpadra. Én nagyon féltem, hogy el fogja ejteni a hangszert, olyan rosszul fogta. Aztán a szájához emelte és elfújta Siegfried kürtmotívumát. De olyan tisztán és pontosan, hogy nem véletlenül jött zavarba az elsőkürtös is (aki, sajnos egyszer bele is bakizott az énekes által megszólaltatott motívumba).

A koncerten négy önálló zenekari részlet hangzott el. A legjobban a Morgendämmerung und Siegfrieds Rheinsfahrt sikerült. Eleven, pontos, lehengerlő, bátor és ízléses volt a zárószámént elhangzó részlet.

Gundel Jannemann-Fischer volt a Trisztán és Isolda harmadik felvonásának előjátékában az szóló angolkürtös. Páratlan technikai fölénnyel és zenei értéssel játszotta el a könnyűnek nem nevezhető szólót. Hangja az egész termet betöltötte, érzékenysége minden hangban megmutatkozott.

Ekkor merült fel bennem a kérdés, hogy vajon a zenei megformálásnak mekkora részét teszi ki Andris Nelsons elképzelése, és mennyit a zenekar hihetetlenül magas zenei és technikai színvonala. A koncert első felében egyértelműen a zenekar profizmusán múlt, hogy az együttes olyan hangzásokat és együttjátékot tudjon nyújtani, ami tőlük elvárható.

Nem tartom igazságosnak a karmesterek vezényéléstechnikai elmarasztalását, hiszen egyrészt ez kis része egy zenei munkafolyamatnak, másrészt ha a zenekar le tudja követni, együtt marad és egy megismételhetetlen zenei elképzelés válik hallhatóvá, akkor nem is szempont számomra a karmester ütemrajzának kiértékelése. Andris Nelsons esetében viszont csak a zárószámban fedeztem fel azt az egyéni hangot, amit az est karmestere magáénak mondhat. A zárás valóban lenyűgöző volt. A többi, tisztán zenekari részletnél viszont mintha inkább a zenekar profizmusa tartotta volna össze az előadást. Nelsons ütemegyei és beintései nem voltak mindig egyértelműek, szerencsére a zenei szövet mégsem sérült. Még a tutti pizzicato sem esett atomjaira.

A zenekar önjáróságának és a karmester iránymutatásának arányát persze csak találgatni lehet. De minden találgatás mögött Wagner egy új arcának felfedezése és egy fantasztikusan sikerült koncert élménye húzódik.