Kadencia

Idén játszottak először Wagnert Szentmargitbányán (Sankt Margarethen im Burgerland, Ausztria). Az egykori bánya lassan harminc éve ad otthont a nyári operafesztiválnak, ahol olyan, széles tömegeket megmozgató művekkel találkozhatott a közönség, mint az Aida, a Nabucco, a Traviata, a Varázsfuvola, a Don Giovanni, a Carmen vagy a Tosca.

Az ilyen típusú operafelhozatalból, előadói és közönségorientáltságból nem kellett volna következnie, hogy Wagnerre kerüljön a sor. Hogy mégis elkerülhetetlen volt Wagner megjelenése a kőfejtőben, annak három okát is meg lehet nevezni.

Egyrészt a biztonságot adó rutin és kiismert lehetőségek jelenthették azt az alapot, amin A bolgyó hollandi előadásának gondolata nyugodott.

Másrészt a Wagnerhiátusban eltelt idő nagysága arcpirító gondolattá válhatott a szervezőkben.

De ami a legtöbbet nyomhatott a latban, hogy el sem lehet képzelni tökéletesebb színpadot egy Wagner operának, mint amilyen a Szentmargitbányai hatalmas Nagyszínpad.

Még ha nem is tartjuk magunkat nagy Wagner ismerőnek, a grandiózusság biztosan feldereng a zeneszerző neve körül. Gondolhatunk az eltelő idő mennyiségére is, de a wagneri világépítés egyik sarokpontja, hogy mind a világ, mind jelentésrétegei, mind szereplői nagyszabásúak. Ez a korai operáknál még inkább feltűnő, ahol - a kor gyermeke lévén - romantikussága újra és újra átizzik mind újításain, mind tradíció tiszteletén.

A bolygó hollandi az első nagy ugrás Wagner számára. Még megvan benne minden, amit a francia nagyoperából eltanult, de már az egész életmű kifutása megrezdül a darab egy-egy pontján. Ebben az ,,ifjúi kettősségben” lép elénk az opera. És éppen emiatt a kettősség és átmenet miatt vált igazán fölényessé Wagner felavatása a kőfejtő színpadán.

Mielőtt rátérnénk az augusztus 15-ei előadásra, egy pillanatra vissza kell kanyarodnunk Wagner és a színpad volumenének kapcsolatára.

Bármennyire is azt mondatja velünk a darab három órás hossza, hogy a wagneri grandiózusság a méretekből fakad, ki kell magunkat javítsuk. Wagner grandiózusságot operáinak, történeteinek, szereplőinek és zenejének nem a mérhető nagysággal kölcsönzött, hanem a történetek és szereplők szinte mitologikus távlatokba helyezésével. Amíg Verdinél és Puccininél az életből ismert ember lép elénk, úgy Wagnernél nem primer azonosulás és empátia mozgatja a szereplőket és történéseket. Wagner operáira a példázatszerűség, az egyetemesség jellemző, nem az egyszeri, múló ember érzéseinek feltárása. A cél egy olyan önálló, áttételes világ megteremtése, ahonnan nem hiányzik a pillanatnyi ember, de egy szerepbe merevítve mitologiukus sorsának hordozója.

A grandiózusságot tehát az egyes szereplőknek és történeteknek az állandóság távlatába helyezése jelenti. Emiatt tud, vagy tud talán legjobban érvényesülni egy Wagner opera minimalista rendezésben.

Első szempillantásra a szentmargitbányai színpad nagyszabásúsága és a wagneri nagy távlatok mintha végre nemcsak rímeltek volna egymásra, hanem a másik méltó feleivé is váltak volna. Ez tölhette el az embert egy kezdeti elégedettséggel, mely a darab során ámulattá nőtte ki magát, és a legutolsó pillanatig fokozódott.

És mégis, az előadás nem tudott Wagnerről, a darabról, vagy a zenéről szólni. Minden lenyűgöző volt. Olyan artistamutatványokat láthattunk, mint a húsz méter magasból leguró, égő Sentát. És sosem volt ízléstelen amit, láttunk. A rendezés nagyon odafigyelt arra, hogy a darab szimbolikája ne sérüljön, hogy önkényes mutatványok ne tereljék el az ember figyelmét.

A profin kivitelezett és ízléses attrakciók mégis a levegőben maradtak, vagy jobban mondva nem hozták közelebb a művet - és ennek egy egyszerű magyarázata van: Wagner történetei nem valóságosak. Minden története álom és meseszerű, emelkedett és távoli, de nem valóságos. Azáltal pedig, hogy mindent filmszerű pontossággal és körüljárhtósággal láthattunk, mintha az álom álomszerűségét, a mese meseszerűségét vette volna el.

Persze lehetne azzal érvelni, hogy Palladio Olimpicojával sem lehet visszafogottnak nevezni, mégsincs vele semmi baj. Az a tér azonban, éppen azért, mert sosem változik, nem dinamikus, hanem statikus, így az egyes művek áttételességét meg tudja őrizni. Az olyan nagy távolságokkal dolgozó szerzőknél, mint Wagner, ez a megőrzés különösen fontos.

Ami a darabtól és megértésétől még távol tartott minket Szentmargitbányán, az a zenei megvalósítás volt. Sajnos a zenekar (feltehetőleg az időjárás ellen védekezve) egy pajtába vonult, a színpadtól jobbra. Innen voltak kihangosítva. A hangosítás egyébként hátborzongatóan magas színvonalú volt, sem egy baki, sem egy utólagos korrigálás nem történt az előadás alatt. De a zenekar hangtechnikai beállítottsága a hallgatóságot megfosztotta a meglepetés szükséges jelenlététől. Sajnos a hangosításnak hála a zenekar nem tudott olyan váratlan dinamikai különbségeket előidézni, ami megkülönböztet egy stúdióhangot egy élőtől. Ez a kisimogatott hangzás és ,,meglepetés nélküliség” tette a befogadást közvetetté, távolivá. 

Az énekesek pedig így, - hogy nem láthatták közvetlenül a zenekart és a karmestert is csak egy kivetitőn a leghátsó sor utáni kőfalon, - mintha karaokéztak volna. Ez nem is lett volna feltűnő, de sajnos a hangtechnikusok tudatosan egy szintre igazították az énekesek hangerősségét. Így mindenkinek kicsit egyforma lett a hangja, az énekesek közötti szükséges különbségek szintén el lettek egyengetve.

Az előadás profizmusából közvetettség, a látványvilág realitásából az illúziórombolás következett.

A profizmushoz hozzátartozik, hogy zeneileg az előadáson nem esett makula. De a közvetettségen ez sem tudott segíteni.

Wagner három szóval jellemezte egykori jótevőjét, a francia nagyopera ünnepelt csillagát, Giacomo Meyerbeert. A francia zeneszerző látványos és mind zeneileg mind színpadtechnikailag lenyűgöző operáiról az ítélet így szólt: ,,hatás ok nélkül”. 

Patrik Lange - művészeti vezető, Quentin Hindley - karmester, Piedra Festivalorchester, Philharmonia Chor Wien, Walter Zeh - vezető karnagy, Philipp M. Krenn - rendezés, Momme Hinrichs - díszlet, Eva Dessecker - jelmeztervező, Volker Werner - hangmérnök, George Gagnidze - a hollandi, Johanna Will - Senta, Liang Li - Daland,  Nenad Čiča - Erik, Jinxu Xiahou - Daland kormányosa, Roxana Constantinescu - Mar